Pap Gábor Attila versei

A teljesség egén felhők toboroznak, nem lehet tudni több felhőt vagy Napot. A Nap sem magányos, hisz vonzalmas, köréje keringnek a bolygók fekete fátyol alatt. A Földön is minden rendben, mit korábban gondoltam az hibátlan, ha nem is azt kapom amit megérdemlek, de következménye nem marad hiányosságban. Kiegyenlített az élet csak mondjuk nem azonnal, semmi sem marad el minden kölcsönhatásban van. S kinek vigadalmas mese ez, kacagjon rajta, ha más nem róla lesz a tanulság levonva. Nem, én nem ítélkezem, nem nézek hülyének senkit, amilyen képtelenné tettek, annyira képesek bármire, akárhonnan nézem a világot mi körülvesz, minden rezgésben kódolva érzem a reakciókat. S még akkor is van valami plusz, mikor mintha valami hiányozna, ha épp más nem, egy beváltatlan sors, egy bevált sorstalanságban.

Már nem lep meg különvélemény, már nem figyel rám élőlény. Már nem erőltetem ami nem megy, már nem ölel meg az élet, pedig szerettem. Egykor körülvettek az emberek, egykor társaságban éltem és kedveltek. Egykor én is egy voltam a sök közül, egykor az voltam aki a mának örül. Mára nem örülök a mának, mára mássá lettem mint egykor voltam. Mára senki vagyok - a sok ember között, mára nem számít mi egykor űzött. Elfelejtettek kikhez egykor barátság kötött, elfelejtettem mi volt mi a léthez fűzött. Elfelejtetett miben hivatott volt lényem, elfeledtettem mint ki már nem vesz lélegzetet sem. Emlékezem, még az emlék parazsa melenget. Emlékezem, mert tudom milyen az igazi élet. Emlékezem, mert ez tart már csak életben. Emlékeztet, kire egykor felnéztek akik már elfeledtek.

Gyászos hajnal hinti rám a nap mosolyát, mert hát egy a Nap, de nem csak az enyém, nem vagyok egyedül, süt még mások egén, s azokon az egeken vidáman, sütni kell még. Kék ég alatt termő földeken, fiatalos szellő kergetőzik, minden mi él illatozik, szaporán vernek a nyári szívek. S míg el nem bújik a Nap a Föld mögé, csodájára járnak amíg nyugovóra nem tér. Mik e fényben fürödtek, elhallgatnak, a sötétség ereje jégvirágosodik ki álmukban. Hisz az én csillagom nem mosolyoghat rám, kihűlt akár a tücsök hegedűjéből a lélek, mi nyári éjszakákon adott nászhoz zenét, nászajándékul adta a végtelenség erejét. Míg az álmokban már fagyos lidércek űzik a fényt, addig e sötét nászban a csend szolgáltat zenét. A csend a zene fekete színe, miben minden hallatszik, ha a feketében minden szín látszik. Násztáncát járja velem az ismeretlen, fekete nászruhában sötét tangót jár velem, talán amennyire életre szól, annyira nem ér véget, így kering a világ is, örök feketében.