Pap Gábor Attila versei

Telített a szakma, a placc, a világot képekkel helyettesíti, és kitapétázza az internet, ma akkor vagy valaki, ha tömegek tudnak rólad, valami igazán különlegeset. Aztán megöregszel, rád korosodnak a ráncos terhek, nem tudod már magadra vonni, az értékes figyelmet. Lemállik profilodról a siker, mint a túlkent smink, elfelejtenek. Annyi költő írta már, mi hiányzik a világból, nekünk, "mohó" sapienseknek. De mind hiába, ők nem népszerűek. Eljárt felettük minden kor, elnyomta hírüket az újdonság ereje. Ösztönlényként halunk digitális halált. Az analóg világmindenségre húzzuk rá, hashtaggel, hogy #ember, ahelyett, hogy úgy viselkednénk. Mindenki nagyobb és több akar lenni, annál mint amire eredendően hivatott. Istent akarnak játszani! Megteremtik az AI-t, aki majd helyetted, a munkát elvégzi. Dönt, bírál, végrehajt, az emberből az emberség kihalt.

Mélyen alszik, szunnyad a nép, eljár felettük a szabadság, míg kergetik önnön magukat, addig egy hívő ember távozik, végleg ott hagyja a hit templomát. Hazaútján az emlékek kísérik, átszövik háborús gondolatát. Fáradt, és bosszúra szomjas, csalódott léptei halkan kopognak, otthonában már várja a magány. Az égre tekint, megannyi csillagra, épp elég távoliak ahhoz, hogy bátran világítsanak. Hangos üvöltése ez a világűrnek, vajon mi fájdalom, mit így észre venni? S mi kín, mit fényesen sem látni, ily távol került hazájában a hazafi, álmában már a hit temploma lángol. Összedől, összeroskad, mint hitét vesztett ember - holtan.

Eddig a cél lebegett előttem, de csak lebegett, végül valósággá tettem, így aztán, egymagam vagyok. A gyakorlat teszi a mestert, pontosabban, a gyakorlatiasság, ma a szavak helyett, a tettekben van a potenciál. A kimondott szónak? Annak pedig hatalma van. És ha a szó elszállna? Akkor az írás megmarad. Miként ma ehhez mérik, épp oly mindegy, melyikre emlékezünk, a múlttal válnak egyenlővé. Egy erős alappal épített ház, vagy egy erős hitet rendítő írás, mindegy mihez mérik, nem marad el a hatás. Ha nem ismernek el, tehetsz te bármit, egész lényed hiábavaló, legyen mögötte tett, vagy szó!

Füstölgő kéményekből, serényen száll az idő, amott a sütőben, sütik a sütőtököt. Világlik még a nap is, de hideg már a nappal, előkerül a kabát, és a sál, kesztyű, sapka. A még világló napban, meglátogatom a múltat, gyertyát gyújtok a temetőben, hogy lássuk egymást újra. Mindenszentek. - Míg ezen tűnődöm, megvetik vállamon magukat, az első hópelyhek.