Pap Gábor Attila versei

Festettem ma egy képet, absztrakt, vagy inkább szürreális, netán realisztikus? Nos, úgy fest egyik sem! Képtelenség egyszerre lenni, fent és lent. De Eljön majd az az idő is, mikor képtelenség lesz a falakon, üresen tátonganak kreatív elmék, megállnak órák és az oly értékes időt, nem mérik majd mihez képest, egyedül csak a Most lesz! Most vagy boldog, Most élsz, Most tudod, hogy csak egyszer, Minden elmúlt és leendő percért, kár a matek úgyse úgy lesz, Ember tervez - Ember végez! Naiv minden hit mely ismeretlent magasztal, elmúlt minden bizonyos melyet ember tapasztalt, a Most egy membrán mely elé sosem látsz tisztán, A múlt a láncod, a jövő az álmod, Most látod amit írok, pedig leírtam már.

Örülök, hogy látó szemed, értő szavakra találhatott, kár, hogy testem él, és benne lelkem halott. Így én nem láthatlak téged, lelked nem nekem virágzott, síromra vetne csak gyökeret, s táplálná kárhozatom. Örülök, hogy értő szavam, látó szemekre találhatott, kár, hogy lelkem él, és kívül testem halott.

Labirintusból, mely kiutat mutatna, már nincs annyi fal.

 

Lelkem könnyű mint az akaratom, fájdalomként rakódik rá az ártalom. De hiába szilárd akarat, ha nincs miben kamatozzon. Így merülök a félelem mélyére, így takarja be fázó testem a kín, így lüktet szívemben a dér, és így fehér előttem minden tél, mely nyarat jelent a boldog emberekben. Hó hull mikor szikrázik a nyár, a víz felszínén karcos jég reped, és lassan elfogy az utolsó lendület, mely még életért könyörög kenyeret, ha alamizsnául köré szegődik a szeretet.

Minden fényt világosnak tudtam. Csak a fájdalom fénye világít feketén.

Tüzet tűzzel! Izzó parázsig égni és égni hagyni.

Legvonzóbb a mélység, ahonnan ha fel akarnának húzni, mind belém esnének.