Pap Gábor Attila versei

Világ bohóca, csak addig szórakoztat, míg játszik neked. Kérj és adatik, adj és megkéretik majd, a valós szándék. Kétes bizonyság, mit önzetlen karnyújtás, irányunkba tesz. Csak tragédia, karolja át vállaink, közös erővel.

Ha tükörbe néz, a lelkem nem engem lát, hanem szörnyeket.

Foggal-körömmel, a végső szalmaszálba, mi még boldogít.

Észre sem vesszük, úszunk az óceánban, mi vagyunk cseppje.

Életünk helyett, Isteneket imádunk, feledjük mienk.

Magasan szárnyal, ki elrugaszkodik mind, gátlásaitól.

Már tisztul a kép, látszik sorsomban hitem, rég cserben hagyott.

Lassan - biztosan, A muszáj mint az uszály, viszi terheit.