Pap Gábor Attila versei

The Devil in you, who exists because my sins, the prayer to me.

Mennyi ember boldogságáért áldozták fel az enyémet?

Ha van fekete lyuk mely mindent elnyel, akkor van szív mely mindent eltaszít magától. Van kvazár hol a szerelem bezár, és holló kinek sose kár.

Létezik egy szint, ami fölött és alatt, erőtlen a szó.

Holt időmben a nincs között, bosszúvágyak alá temetve, hangod hallom értem kiált, lassan újra dobban a szív, elindul a vérkeringés - és elhiszem, hogy végül megérte: Mert megtaláltál!

Türelmem kihűl, mint fagypont alatt válik, csorgó vízből jég.

A jót én már le nem írom, meghagyom kósza lelkeknek, kikben naiv viselése még nem gondterhes. Állom a sarat a viharban, mit is tehetnék, mikor már nem nézek körül, hogy lényem hányan is szerették. Tudva-tudván az igazat, emberként a legkevesebb, másként épp úgy ismeretlen volnék, de legalább szabad. Helyette hús-vér börtön tartja fogva elmém, azt is csak, hogy kínozzák - azért. Tavasszal lehull ágáról az utolsó megmaradt levél. Él, mint a deszkáé s nem mely virul, vele burkolják majd testem vigaszul. Ráírják majd a számot, kezdet és vég, ennyit ért egy ember, többet a semminél mi mégis kevés.

Vígan éltem egész gyerekkoromban. Nem volt szükség papírra vetni boldog pillanataim, hogy aztán fennmaradva az utókornak, erre aléljanak feltörekvőn turbékoló párok. Olcsó giccs nélkül, végül hogy értékelnénk, mély érzéseink? Míg hússzor megkerülte a Föld a Napot, elteltek a reményteljes napjaim. Azok melyeket az egészség ragyogott be vidám élményekkel ma egy elveszett oázis a múlt sivatagában. Rendre magam maradtam és úgy gondoltam talán bölcsebb átadni másnak a küzdőteret. Azoknak akik győzni jöttek és nem áldozatként végezni. De miért e jelen? Ha a jövőt akár most is elkezdhetem… egy másik világ kapujába térve, hogy a kín-szenvedésnek végre vége legyen. Tó felszínén áll, öngyilkos tekintetem, holdfényben látszik. Utolsó reményem Isten kegyelme volt, ám míg vakon bíztam a teremtőnek hitt illúzióban hamar visszaeszméltem a valóságba. Rád nézek Uram, millió szemed az ég, hazug csillagok!

Olcsó giccs nélkül, végül hogy értékelnénk, mély érzéseink? Tó felszínén áll, öngyilkos tekintetem, Holdfényben látszik. Rád nézek Uram, millió szemed az ég, hazug csillagok!

A gyávák ismérve, hogy nem tudni róluk, csak a bátrak harcolnak szemtől szembe.

És azt kérdezed jobb -e a csend? Mint száz hamis szó? Mint ezer segélykiáltás? Mint milliárd sikoly?

Amint elkergetem egemről a viharfelhőket, majd kifújja szelem a tél jeges könnyeit, új életre kel szívemben az élni akarás, újra értelmet nyer - hogy vagyok. Minthogy végre felfedezem lassan a Napot, mivégre a remény lüktetni ereimben - megtalálni a célt a létezésben - mint várt ajándékot kinyitni a holnapot. Midőn felmenőim adták nekem a most esélyét, hogy élni szabadon csak a tettek súlya alatt lehet, és mi több érdemes. Hitem úgy újra hajt: Minden széthasított fában és elemelt kőben, és ha nem köztetek, akkor minden apokrif könyvben, ott folytatom amire születtem.