Amint elkergetem egemről a viharfelhőket, majd kifújja szelem a tél jeges könnyeit, új életre kel szívemben az élni akarás, újra értelmet nyer - hogy vagyok. Minthogy végre felfedezem lassan a Napot, mivégre a remény lüktetni ereimben - megtalálni a célt a létezésben - mint várt ajándékot kinyitni a holnapot. Midőn felmenőim adták nekem a most esélyét, hogy élni szabadon csak a tettek súlya alatt lehet, és mi több érdemes. Hitem úgy újra hajt: Minden széthasított fában és elemelt kőben, és ha nem köztetek, akkor minden apokrif könyvben, ott folytatom amire születtem.
Pap Gábor Attila versei, írásai