Pap Gábor Attila versei

Hamvadnak a nappalok, álmosak az éjszakák, felülírt emlékek mellett, várom ez év tavaszát. Lehet e jobb mint volt? Egy dal egy pillanat, és máris társul egy emlék, mi mellett már elhaladtam. Bár marasztal a hangulat, már nem is lényeges mi volt, csak úszok a dallamokkal, így múlik el - homályos folt. Gyerekkor, ifjúság, család, kivirágzott korok váltják egymást. És én csak hallgatom a dallamot, már valamit magam mögött hagyok. Évek, hitek, barátságok, de most súlyos a jelen, dallamos a csend, váratlan a jövő... Felülírják az emlékezetet!

Már emlék talán mi vagyok, lehet csak abban leszek naggyá, "halj meg és nagy leszel"? Az élet megy tovább. Hiába harc, harag, hű ara, letűnt időknek aranykora, légy erős, vagy mondj imát, az élet megy tovább. Tovább érsz ha lassan jársz, tovább élsz, ha célra találsz, ne égesd két végén a gyertyát, az élet megy tovább. Higgy, legfőképp magadban, bízzál is, de ne add el magad, vedd észre értékeid kincstárát, az élet megy tovább. Rövid az, és megismételhetetlen, légy figyelmes és ne hibázz! Veled, de nélküled is, az élet megy tovább.

Érzelmeink fölött veszélyes, ha a szív az úr - mondják, de talán veszélyesebb ha az ész. Felcserélik egymás szerepét. A féltékeny tudat, a bosszú, szövevényes útja a csalódásnak, míg e harcban büszke a dac, az érzések felett ítél - balul. Lángja így alszik ki lassan, rossz fát tesz rá a düh, e kettősség megégeti a fát is, és kialszik vele a tűz. Érzés kifejezője lehet az ész, táplálója a szív, viselője őszinteség, de ezek közé nem fér büszkeség, legfőképp ha az valamit elítél! A harag jó hajtóerő, de a legrosszabb tanácsadó, felülírja a józan észt, és a szívekbe végzetesen belemarkol!

Írom a verseket, magamtól, magamtól. Mert olyan jó írni, magamtól magamtól. De minek a nyelv, magyarnak, világnak, hogyha csak közlünk, magunkban, magunknak? Minek a közösség, hol alkotnak, alkotnak, hogyha mindenki magának, alkotgat, alkotgat? Ja hogy az elismerés, mégis fontos, mégis fontos, Most akkor hogy is vagy te, hasznos, van hasznod?

Mit keresek még az élők közt, nem tudom, miért kárhoztam világra egyáltalán, nem tudom, miért kell szégyenkezzek magam miatt, nem tudom, e "szent" földet miért szennyezi lényem s majd vérem? Oly tágas ez a világ mit keresek itt? Miért tart életben még ki minden mást elvett? Miért szenvedek és szenved miattam más is, mikor már rég tudjuk, hogy értelmetlen? Minek életet adni annak kitől idő előtt elveszik? Minek a felelősség ha megmondják mit tegyek? Minek a szabadság ha megmondják hol lehetek? Minek bármi ha aztán mind elveszik tőlem? Ám míg ezeken tűnődök rájövök a válaszra: bohócnak születtem mások szórakoztatására. Jót nevetnek rajtam kárörvendve, és istenük igéjével ütik koporsómba az utolsó szeget.

Akik túl látnak a világon, nekik nem lesz feledhető, emlékezni fognak majd, arra amit feláldoztak magukból. Ma máshoz mérik a mérhetőt, a máséhoz képest szebb a más, Nekem úgy barátom a barát, és úgy temetett ki elárult... ... ahogy a szél szít vihart, ahogy a víz fullaszt segélykérő szót, ahogy a sötét magába zár, és ahogy a fényesség vakít el magától. Nem vetettem templomban hívőt, hisz tudom milyen letérdelni valami előtt, tudom azt is, ki nevetve játszik Istent, arra visszahatnak elemi erők. Utam végén visszatekintek, azokra nézek vissza, kik elkísértek. Azoknak tartozom akik igazán segítettek, és nem felejtem, kik végig szívemben éltek! De mind ki árulóként lett naggyá, s most színjátéka istenségének, tudjátok ahogy bárki az igazság pillanatában, úgy fogtok ti is magatokkal szembenézni! Hiába szaladnak papért, hogy feloldozzon, a múlt sebein vérző tettek nem múlnak el. A tudat melybe másokat bebörtönöztök, titeket épp úgy öl majd meg. Akár van Is...