Pap Gábor Attila versei

Mindig az van, ami még nem volt, s ha van ami volt, hát unalmas ha van. Mutatunk mindig újat, a lejtő fordítva emelkedő, az emelkedő fordítva lejtő, fel is út, le is út - felejtő. Ha fent vagy az unalmas, ha lent vagy az unalmas, ha mindkettő is, unalmas, a szép, a csúf is unalmas. Elfogy az élvezeti érték, végül nem lesz semmi sem új, a cirkusz bezár, a bohóc elnémul, a közönség távozik, már nem tapsol. Kihűlnek a lázas éjszakák, az ember unalmas lesz embernek, hiába lesz még szebb, még jobb, már felkelni is fáj és nehézkes. Kicsoszog a mellékhelyiségbe, s legnagyobb dolga közben, örül, hogy van még dolga, "jaj, azok a régi szép idők".

"Míg a szerencse rád mosolyog, sok lesz a barátod, de ha eged felhős, állasz a viharban magad." Júliusi vihar közeleg, fegyvertelen állok szemben, a természet haragjával. A magam hibáival. Egyszer azt mondták, "S igaz barátaid az esernyőd", lenézek, kezemben valóban akad egy, hát fejem fölé kibontom. Ahogy egyre közelebb érnek, egyre viharosabb tempóban égek, a feszültséggel arányosan, kibontakozik az adrenalin. Jön és végre felébreszt, kizökkent csorba hitemből, mit rám raktak szürke hónapok, indulataim szószólói. Ahogy odafent elrendelték, vagy megvéd barát-esernyőm, vagy végleg ketté hasítanak, elégetnek a villámok. Csupán barát-esernyőmmel, de legalább egy baráttal, ki kiáll értem, és mert barát, fedélt nyújt július viharában.

Ezernyi gond között, egy gondoskodó tekintet. Akár aszályos vidéken az eső, életet ment, és önt a kőszívre. Hűsíti a lázadó lelket, mit a gyűlölet süt, színekkel láthatóvá teszi, mi szürkeségben oly egyforma. Látszik, hol ki ismeretlen még, fényt gyújt sötét élete fölé, egy pillanatra szét néz benne, meglátja háborús életét. Viszonzásul gyanútlan elköszön, csalódástól óvja e tekintélyt, mit parancsként oszt háborgó elméje, egy időre tűzszünetet köt a világgal.

Félhangos akkordok, Félálmos barátok, Félszáraz Merlot, Félédes csókok. Félénk csillag ott, Félig ragyog, Félkész feladatot, Félsikerrel megoldott. Féltve őrzött titkok, Félre ismert világon, Félúton járok, Félek hiába vagyok.

Alig két hete, újra vegetálok, nem jut se szó, se falat a számra. Átgondoltam kinek jó ez, és akadnak páran, hiénái oroszlán gondjaimnak, nevetni várnak, bátran. Mikor szívemhez szegezem, késleltetem a gondolatot, megszólal az életösztön: „az ott mind ők“, mondja. „Valóban ezt akarod?“ Hát úgy. Így törtök életemre. Megálljatok egyszer, még ti estek a gödörbe!

Üres verset írok, egy üres történetet mesél el, üres sorokba vetve üres betűk, üres szavakban mondják el. Üres szememmel olvasom, üres érzésekkel telít, üres mosoly üres arcomon, üres boldogságot nevet. Üres ember, üres figyelemmel, üres művet követ, és nem érti a végén, a legtöbb szó, miért üres.