Pap Gábor Attila versei

Te viszel iskolába, te tanítod meg a búcsút, és te készítesz fel, a nehéz hűvös időkre. Te viszel színt az őszbe, a lombhullatók neked vetkőznek, a kései vágy még benned parázslik, a lenyugvó nyár fénye benned izzik. De aláhull a falevél az ősznek, földre kényszerülnek, mik eddig odafent pompáztak, a feledés bölcsőjébe merülnek. Szeptember, párás és fáradt, lecsendesednek a még izzó vágyak. Kihűl az estével, az ember tovább élteti szívében.

Nem érdekel már semmi, hisz semmi sem érdekes, nincs új már a nap alatt, miért fellángolni érdemes. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Aztán teltek-múltak az évek, ugyanaz a história, tesznek-vesznek - élnek, míg meg nem törik a lélek. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Jönnek-mennek az Én-ek, róluk zeng is az ének, s míg nem murdál mindnek, sírig tolják a flame-et. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Ec-pec lesz majd kampec, mert lesznek túlélők, kiváltságos térbe kerülnek, hódítanak új bolygót. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Hogy túl toltam nem kétes, mea culpa édes, nélkülem az élet, ugyanolyan véges! És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden ú...

Még járja medrét a folyó, gyűrődnek szikár hegyek, s az emberi büszkeség ormain, még mindenki nyugodtan él. De fúj már a változás szele, ezt érzi mind ki óva int, becsület keresztjét viseli, minden ember ki még legyint. Majd utána csend honol ott, hol ma ifjúság lázad, a művészetet képzik, a lánc is elszakad. S ki eddig fogva volt, szabadságát e szélnek ereszti. Majd utána a számlát, rendezi. If vára hirtelen lesz a nagyvilág. És menekülnél belőle ó bolond! Miközben hová futsz, körbeér, s e tömeg mi idevonzott, most téged tart láncon.