Pap Gábor Attila versei

Előre megírt utadon, bizonygatod igazad, míg odakint, százezer antenna, súgja láthatatlanul, holnap mi lesz a feladat. Ami igazán számít, az nem látható a szemnek, nem hallható a fülnek, nem fogható a kéznek, nem szagolható az orrnak, nem ízlelhető a szájnak. Ha látod a láthatatlant, hallod a hallhatatlant, fogod a foghatatlant, szagolod a szagolhatatlant, ízleled az ízlelhetetlent, akkor megérted a megérthetetlent. Embernek lenni annyi, mint rabnak lenni, a felfoghatatlanság börtönében, csinálhatsz bármit, ha úgy végzed ahogy megírták, mond mi volt a szabadság?

Hasadt elmével, hasadt tükörben, egész arcod látom.

A magam útján járok, mondhatni utána vágyom, néha elébe is megyek, nekem ezt dobta a gép, van hogy egyszerre lép, és van hogy szét tép, kivel egy az irányom. Ilyen ez, nem hagy békén, tessék még két lépés, sakk matt, a helyzet patt, levesz lábamról, itt hagy, de megyünk tovább, mi most csak egy őrült tánc, holnap erős lánc. Magával ránt, forró jive, szakadok de tartom a ritmust, gyere borulj rám most, cha-cha csak azért is, néhány célzott lépés, érezd a lüktetést, véget nem érő keringést. A holnapot már megálmodtam, karjaidba ott borultam, az emléked örök, akár az érték, egyszer volt, nem lesz többé, még most is járom a keringőt, maradok örök merengőd!

Az utolsó démon, még vár rám..., de csak úgy adom fejfám, ha előbb végzek vele is! Tudom mindig hol találom, miben nehezíti életem, miben kívánja azt, és mindazt mit szeretek. Ott áll minden utam végén, rám vár, hogy elpusztítson, amikor lényem célt ér, de most saját útján talál! Démon! Nézz hátra! Itt vagyok! Kire vártál, nem jő el többé, a te utad itt véget ér. Mert ki én már vagyok, s mi utamnak a cél, az neked itt a vég, ott veszi új kezdetét!

Elfeledett álmok, mi múlt csak téged kísért. Kit érdekelne még? Eddig se volt népszerű, ki a bánatba kényszerült. Hulljon a férgese nem igaz? Nem lett ismert sztár, nem csillog neve egy járdán, kevesen tudnak róla, még kevesebben ismerik. Elhallgat, szavai nem kínoznak, egy néma versbe zárva, ma ott hagyta életét, s nem nézett vissza többé, ott álltam, nem messze a haláltól. Sötét karjaiba zárta, talán meg is csókolta, a haláltól kapta meg amit ér, hagyták elmenni őket, a végtelen éjszakába.

Manapság 2 dolog számít: ahogy kinézel és amit tudsz. Hogy ki vagy valójában és mit akarsz, az csak neked fontos.

Ki békés belsővel, már rég háborút akar, ki ébren örökké harcol, már aludni vágy, ki eltitkolná örömét, de van hol megértsék, ki még másért cselekszik, nem önmagától vár, az még nem tudja, csak másra számíthat. Ki háborús belsővel, már rég békét akar, ki álmában örökké harcol, már felébredni vágy, ki megosztaná örömét, de nincs hol megértsék, ki végre sajátjáért cselekszik, nem mástól vár, az tudja nagyon jól, csak önmagára számíthat.

Álmos reggelen, szél virraszt, elfújja a havat, valami megváltozik. Az ébredő tavasz, mély lélegzetet vesz, felsóhajt álmából, életet lehel. Átváltozik a táj, az ember, a vágy, felzárkózik a cselekvés, szirmot bont a teremtés. Ám nem nyugszik a szél, tovább fújja Március havát, ahogy enyhül a fagy, vele fokozódik a vágy.