Pap Gábor Attila versei

Nem tudom magam becsapni, holmi virágos jókedvvel, nem látok túl, kilátástalan kertemben. Nem győzöm a terhet, mi egyre lejjebb nyom, nem virág az, mi kertemben, szirmot se bont. Nem vagyok az se ki volnék, nem enged feljebb a karmám, macskaköröm közt idézet, mi legombolyodik a macska karmán. Behálóz a kín mi egyre erősebb, egyre több a szívemen a vérző seb. Undorító rímek újra a képlet, ravatalom fölött jó lesz majd képnek!

Úgy cselekedj legalább a saját érdekedben, hogy amikor eljön a pillanat és számon kér az élet, lelkiismeret furdalás nélkül viseld, te minden tőled telhetőt megtettél!

Sötét árnyak játszanak velem, de ma lent leszek végre, fénytelen mélyen süllyedve, már nem karol többé a félelem. A langyos vízben egyre hűl, a süllyedés, a felszínen marad a nyár, lent pedig a sötét igazság, - vár! Már semmi sem úgy fáj... Kihűl a fény, a víz és én is, hangtalanul süllyed a semmibe, minden hazug tézis, végül elernyed a kéz is. Süllyedő szavaim, mélyére öleli az éltető víz, hogy méltón szeresse őt, e halálba száműzött szív.

A forró nyári szélben, megérik a kenyérnek való. A méregzöld lombokkal, fellélegzik a nyár is. Sóhaja messze száll, benne egerészölyv szitál, a gond a munka most édes, megoldja a súlyos verejtéket. Júliusban érik a termés, megméri az ember erejét, az ember a terményt, a termény az ember lelkét.