Pap Gábor Attila versei

Nem írok verset meg ne tévesszen, ez a rím is itt csak véletlen, nem érdemes úgyse sok embernek, amit írnék csak erősebb lenne. Hisz annyi félét látunk egy versben, létezőt és lehetetlent beleképzelve, hogy ettől szép? Nem, ettől félelmetes, mint a Rorschach, ki mit lát benne. Én írok, festem a sorokkal az ábrákat, te nézed, s nem látod mit rejtenek magukban. Nézed a pacákat, mik nem tudod mire emlékeztetnek, de gyorsan felejt az elme ha fogja sietősre! Kirajzolódik lassan a félelem, először mind azt látjuk meg, rettegve járja át szellemünk amitől tartunk, s megjelenik az ábrában gyávaságunk! Félünk attól, hogy merjünk szólni, s így akartok ti mind cselekedni? Lehet, s kétségek közt őrlődik fel ki kételkedik, és ki kétséget gerjesztett.

Nincs sírás, nincs nevetés, egy dolog csupán, egy élet mi sosem elég. Nincs idő mindenre, nincs idő mindenkire, bepótolni mi elveszett, megelőzni mi megtörténhet. Élni csupán carpe diem, nem az én életcélom, motivál viszont a siker, legyen meg az bármi áron. Élek ahogy tudok, s Isten éltessen? Már épp ideje volna, ne csak sürgessenek! S ha lesz újra ép egészség, fényéves lesz a sebesség, mivel felhagyok régi csapdámmal, s így lépek a 22+∞-as számra! (30. születésnapom alkalmára írtam)

Még miként szólíthat az élet? Egyre hűvösebb hajnalon, mivel hiába várom a tavaszt, csak egy újabb holnapot. Már túl mindenen, mit leírtam rég, mint egy kietlen kastély, miben szellemek keresnek életet, miben nappal az éj, és éjjel a nappal. Bevilágít az ablakon a fény, s én ott állok, hol máskor, mások, küzdöttek azért, hogy megérjék a holnapot. Valaha az élet csordogált ereimben, erőre s előre törtem tőle, most pedig miért is? Köszönhetek el mindezektől. Azért nem lesz egyszerű. Kezdve az alapokkal mit leégettem magam alá, nem vakarja fel semmi és senki. Nincs az az ember, ki meg tud hazudtolni! Vegye el bárki vagy bármi életemet, fektessenek síromba arccal lefele, amit egyszer már megtettem, azt már nem teszik meg még egyszer, helyettem. A képzelet elszáll, a cselekmény örök, csak energiával érhetsz el távokat, vagy áldozol, vagy fel fognak áldozni, úgy élj, hogy ne tudjanak helyettesíteni!

Van egy hely, amihez nem létezik térkép, ám megismerni csak bejárva lehet, a radaron sem látszik, láthatatlan akik előtt nem nyílik. Nehéz megtalálni, s mennyien keresik. Van aki megtalálja de nem érti. Van aki értené de nem találja, ám akad ki érti, és már tudja. Veszélyes és vonzalmas, törékeny és örök. Rátalálni az összeillőre, megtérés a Földön. Van ki világot láthat, de ezt sosem leli meg, ki magában is csak hordozza de nem érzi meg. Ám ha van szerencséd ismerni sajátod, másoké is láthatóvá lesz. A lélek mélyén e táj, mint menedék, és az egyetlen hová e világ elől, bármikor elrejtőzhetnék.

Soha ne emelkedj felül annak mint ami vagy! Mert ha egyszer alászállsz valódi önmagadnak, többé nem hat erő mi bizalommal újra felhajtson. De még csak addig se, míg te - te voltál.

Az ember úgy vágyik néha, mint lepke az éjszakai holdfény után, elérhetetlen, mégis vonzza a messze félhomály.

A bukott angyal hiába, imádkozik az ördögnél, ha nem képes a mennybe szállni, Az Istennek sincs rá szüksége. Már nincs semmi másnak értéke, csak a tökéletesnek. Hullik a férgese, tündöklik a tökély, Ember az ember közt, méregeti erejét. Elfelejti a világhoz képest, még így is mennyire kevés.

A legnehezebbek egyike, hiszen semmi sem örök, leginkább minden véges, hogy halottak kétszer is vagyunk, és csak egyszer létezünk. Születésünk előttről, még a halálnak sincs emléke, életünk utánról viszont, ő tudja majd az utolsót, mi fejünkben megfordul. Mindig felnéztem azokra, akik lépést tudtak tartani, netán előnyük is volt, akik előre legalább annyira láttak, mint maguk mögé. És nem volt nehezükre a kivitelezés. Azt hiszem élni a mának, csak akkor érdemes, ha a jövőt már mindenhogyan, elvesztettük. "Nincs B terv, mert nincs B bolygó", Ezt sokan így tudjuk, ámde a tettek mégis másról árulkodnak, s ha van B terv, mert van B bolygó, ott vajon mennyire lesznek előrelátóak? Egyszer használatos Földünk lassan, leégeti magáról az emberiséget, mindent amiben ott volt az élet. Jó utat, vagy carpe diem, mert nem lesz még egy!

Ha csak ez volna feladatom, mi végre is élnék? Ha már csak az emlék mi élénk, felejteni már el, kelleném. Ha a múlt temetetlen, a jelen tehetetlen, s a jövő lehetetlen, mind elérhetetlen! Mi célnak lennék kitűzve, hazátlan házamból száműzve, mivel meríthet így bárki erőt, elvesztve eszét, mi megtört? Hogy reméljen? Mit? Csodát, miben higgyen? Tűzz ki célul elérhetetlent, s bízd a végét a mélységre? Játszunk soha véget nem érőset, meg el sem kezdődőset? Csak kerülgetjük egymást, mint bolygókat a tömegvonzás. Észre sem vesszük, hogy az élet véges, de bánni fogjuk ha már itt a vége. Elpazaroltuk a lehetőségeket, s a bánat súlya végül leránt a semmibe.

Egyszer megszülettél, s égsz 36 fokon, dobog szíved. Vajon meddig tart e lázban, meddig érsz az árban, hogy partot érjen célod? S lázad ha meghűlsz, éget e annyit, hogy túléld? Küzd e benned élni akarás? Egyszer úgyis kiég e lassú láng, lesz e kivel újat gyújtasz, ki által fennmarad e tűz? Lesz e aki érted ég, s ha tiéd nem lehet, csendben húny el?

A fészekből kirepült fiókák, mutatói a nyári óráknak, felkészülnek útjukra, lassan elhagyják e tájat. Az örök nyári időt követik, ahogy a Föld a Napot kerüli, még édes a nyár, erős a test, de korai a naplementébe bújó est. Odabújsz hozzám kedves, de a víz felszínén, már fodrozódik a kép, kezed látom benne, elengedtél. Az így múló érzések, vándorai Augusztusnak, van akikben e tűz, idő előtt kialudhat.