Pap Gábor Attila versei

Elhagyott a nagyérdemű, koszos - tépett az ágynemű. Valaha érzelmek gyűrték, ma csupán koros ráncai, egy letűnt korszaké. S ma itt állsz egyedül, két szólam közt sír, kettős fogással egy hegedű, de lelked zokog, annak dallama pedig a kín. Lassan eljár az utolsó perc is, és panaszodon túl, még milliárd lélek sír, neved is mi fejfaként köszönt, amit az idővel az életed ráírt. Már csak magadnak vagy, miben tüzed volt, abban mind csupán emlék ég, S az utolsó milliónyi apró szem, csak az figyel rád ha eljő az éj.

Legmélyebbről a legmagasabbra, lent és fent, méreg - elixír, ambivalens szérum, mikor melyiket kapod. E kettősségben keveredik, édes - keserű íze a létnek, végül egyedül hagynak, kikkel volnál boldog. Mindig az hallgat legnagyobbat, ki legtöbbet mondhatná, így marad örökké ismeretlen, kit nem szólít se szív se szó. És elkélnek elrettentő példaként, míg bennük lapul a látó értelem, messziről kerülik őket, s úrrá lesz a depresszió. Vákuum. Mi egyre inkább magába zár, és a végtelenre hatalmasodott vágy, beszippantaná azokat, kik rád nyitnák az ajtót.

Lenni vagy nem lenni, ez a két lehetőséged, feketén - fehéren különül el, mindentől az emberi élet. Bárhol e kettő közt, észrevétlen maradsz, csak feketén és fehéren, gondolkodhatsz. Nem létkérdés ez, ez maga a lét. Így cserélik le mind, fehérre a feketét. És feketére a fehéret, digitális mércével, állítanak mértéket, az összes szélsőségnek! Elvész a szépség, a tökéletes lesz a cél, s míg agitál a digitál, eltörik a gyorsacél.