Vákuum

Legmélyebbről a legmagasabbra,
lent és fent, méreg - elixír,
ambivalens szérum,
mikor melyiket kapod.

E kettősségben keveredik,
édes - keserű íze a létnek,
végül egyedül hagynak,
kikkel volnál boldog.

Mindig az hallgat legnagyobbat,
ki legtöbbet mondhatná,
így marad örökké ismeretlen,
kit nem szólít se szív se szó.

És elkélnek elrettentő példaként,
míg bennük lapul a látó értelem,
messziről kerülik őket,
s úrrá lesz a depresszió.

Vákuum. Mi egyre inkább magába zár,
és a végtelenre hatalmasodott vágy,
beszippantaná azokat,
kik rád nyitnák az ajtót.