Pap Gábor Attila versei

Én sem vagyok egy angyal, és sorsom lehet számkivetett, de ha itt hagynál, elvinnéd a szebbik felemet. Fölötted szállok el mindig, mikor visszatérek otthonomba, és a tudat ringat álmokat szememre, hogy tudom, még vagy. És ha imába foglalnád nevemet, kihez segélyszóval szólnál, érted leugranék, hogy együtt vigyen minket a halandóság.

A boldogságot kétféle módon lehet leírni, amikor tudod mi van meg belőle és amikor tudod mi hiányzik hozzá.

Nagy szavakat ne várjatok! Törvények írják le a világot, miben minden írója törvénytelen, eképp valljuk a napot, és az újat mi fölkel ha meghalunk is. Már régóta elvágyom. Kiürített a nyomor, a bánat és a ráutaltság. Utóbbi még nem is gond, ám a kínból elég volt. Elém tárult egy másik világ, hol a reménynek nagyobb fénye jut, mint itt a földi halandóságban. Elvágyom innen, akkor is, ha ezt még nagyon megbánom. Furcsa mód ez a megújulás, mint a felejtés - lopott idő, miből elveszed a tragédiát, a lehetőség újra nő, tiszta lapja egy új kezdetnek. De élettelen. Ide nem kísér senki, ide csak akkor mész, ha már végleg lehunytad szemed, hazug világunk előtt.

Melyik rosszabb? Az eleven halál, vagy a holt élet? Az ezen kesergés, vagy a képtelensége, hiteszegett zsoltárnak? Mond, ha választanál, magadnak életet, miben tennéd? Fűszereznéd e kis kínnal, mibe ha ragadsz, onnan senki ki nem húz? Vagy lennél örök szerelmes, és ha szíved szakad meg, a kínt vennéd feleségül? És ha kérdező? Mond mi lenne kérdésed? Kinek tennéd fel - élettelenül?

Szolgál a bölcs, tudása mind virágzik, ám e kertbe látogat, fekete csuklyával a halál. Majd megszólítja a bölcset: - Tudod e miért szenvedsz? - Nem tudom, hogy szenvednék, örülök, hogy élek! - S tudod e miért jöttem? - Gondolom, hogy elvigyél? A halál, ki szintúgy bölcsen biccent, így szólítja el magához: Jót cselekedtél, tanítottál, de örökkön csak egy maradhat fent, s az én vagyok, bölcsője születésnek, és menedéke az elmúlásnak. Így szólt a halál, s ott hagyták a kertet, miben a bölcsnek szavai, ma is virágozzák az élni akarást. (Közben ezt hallgattam .)

Öltek már meg kevesebbért és hagytak futni többért!

Nem érdemled meg sorsom fohászát, nem érdemled meg kínom parazsát, mit e tűz még melenget, mi táplálja inkább a gyűlöletet. Nem érdemled meg kedves szavaim, mit rád szórna szándékom szép számmal, nem érdemled meg egyáltalán az életet, miben belőlem űzöl gúnyt kedveseiddel. De megérdemled a bűnt, a kárhozatot, rügyezzen szíved gyermeki áldozatot, s neveld ki belőle a gazembert, mi elveszi tőled a méltóságot! Nem érdemled meg a szépet, a jót, nem érdemled meg a hitvesi csókot, nem érdemled meg a feloldozást, és azt sem, hogy innen a pokolba fuss! De megérdemled az örök életet, hogy örökre benne megleld a kínkeservet, keselyű tépje prométheuszi májad, hogy elloptad Istenemtől a vágyaimat! Szétosztottad hiénáid közt, nevetve falják fel az összeset. Tudd! Nem csak az életet, de a halált sem érdemled már meg!