Pap Gábor Attila versei

Amikor fölkelek, első gondolatom te vagy, e gondolatban elmerülök, megérteni vágyom a vágyaidat. Amikor érted kiált hiányod, mert soká maradsz, s én csak várni tudlak kedvesen, hogy terhedre ne maradjon feladat. Amikor te vársz rám, és nincs szebb pontja a napnak, hogy a szeretet összeköt minket, és ez pont, pont te vagy. Amikor megöregszel, s én ugyanúgy látlak szépnek, hogyha ráncos kezed fogom, még magaménak tudhatom e szépet. Amikor álomra szenderülsz, és én őrködöm felettük, megidézni bennük a jót, kívánni váljanak valóra. Amikor fölkelek, újra lássam rajtad a fényt, amit őrzött lángunk ragyog át, minek tüze erősebb mint a Napé.

Míg odakint hordta a szél a múltat, két kezemmel a jelent próbáltam megfogni, és ahogy végig haladt az érzés, egyből tudtam - csak ez maradt. A jelen amiben az vagyok amivé munkálom, még akkor is ha elvették a nagy részét, és munkám vezeklés a jövőért vívott harcban. Ekképp mind harcosok vagyunk. A legnagyobb csatát a jövőért vívjuk, zálogát a múltba maradó emléknek, hogyha élőként nem, emlékként maradjunk fent. Míg torz indulataim, a világ zaját erősítik körülöttem, lágy képzetektől a legvadabbakig, elvakítja látóteremből az igazat. Hogy hiába megyünk egy úton, csak az önző cél marad, elmenni egymás mellett, üres holnapért virradni.

Ha azt mondanám ez az igazság, már nem hinnél nekem, oly távoliak ismereteim, néha magam is megijedek tőlük. Ha azt mondanám ez a valóság, fejvesztve menekülnél bizonygatni, és elhinni amit látsz - érzel, néha magam is nehezen szabadulok tőle. Ha azt mondanám ez a szeretet, megijednél és elszaladnál tőlem, megsüketülnél az ijedtségtől, néha engem is rémiszt az igénye. De ha azt mondanám helyette vigyázz magadra! Boldogabb életet érdemelsz! Nem értenéd s kit cserben hagytak, megkérdeznéd - ezt mondanám.

Hatás - ellenhatás, ok - okozat, Miért? - Itt a válasz.

Épp ideje volna, csendet tenni, a pont végére. Nem koldulni befogadásért, hagyni amivé lesz, szó nélkül a világot. Vagy írni hasztalan, s küzdeni vakon, hiú reményért. Kopogtatni, a közösség ajtaján, hol kizárták az idegen jót. S elfelejteni, mi megszólít a bajban, a szót.