Pap Gábor Attila versei

Már távozó alakod homályban látom, búcsúzó mozdulat mi kiint téged, új esély neked - a vonat tovább megy, valami ezentúl nálam sem lesz ugyanaz, a lehetőség útjainak vándorai, megint útra kelnek. Olyan új dimenzió ez az egész, mintha nem is elköszönnék, hanem megválnék és elkezdenék, valami újat - érzés csak nem tudatos, még csak nem is érzek bűnbánatot, egyszerűen tovább adom. Már nem is tudom - hogy kezdjem, sokat dédelgetett szavakkal, a köszönést - nem haraggal, lenyugvó lelkem lépéseit, mik elérik végső állapotukat, a nincs továbbot.

Elbukni mindig könnyebb mint felkelni. Ezért hallasz többet bukott angyalokról mintsem felkelt démonokról.

Más világ ez, nem való, majd megértitek!

A szív fegyverébe a szó a töltény, és most lövésed sincs, mihez kezdj vele. Mi lehet plátóibb annál, mikor a halál utasít el téged, attól akit szeretsz? Ravasz mód az is ha él, és a végzet megvonja tőled, mi nő előtt férfivé tesz. De eljön még a hajnal, mikor a kakas nem rikoltani siet, hanem megfeszíteni az ütőszeget.

Láttam az érzést, mi zongorán át szűrt, Chopin balladában, eggyé vált. Láttam az érzést, mi a kínos csendből, az igaz szót meríti, és a társat ki megérti. Láttam az életösztönt, mi életért küzd, megvetve minden észérvet, a győzelemért. Láttam világok arcát, a fényből a sötétbe merülni, minek dacán nemzetek sínylenek, megvívni a feledett múlt harcát. Láttam az érzést, mi megmutatta a mélyet, kiből gúnyt űz a halál, szemén át az élőt látni meg. És láttam a félelmet, a bátrak szemein, riadt emlékezésbe merülve, csendben könnybe lábadni.