Pap Gábor Attila versei

Állni és nézni a semmit, állni és várni a valakit, aki majd kimenti csalódott engem, csepegő őszi estben, remegő testben - bezárt hittel. Hogy jöjjön értem és hozza el, az értelmet amiért érdemes élnem, akiért dobog a szívem. Csepegő őszi estben, remegő testben - fázó hittel. Szeressen úgy kinek én adok értelmet, akinek értem dobog szíve, amiért érdemes élnie, csepegő őszi estben, remegő testben - őszinte hittel. Ki kinyitja minden érzékem, feltárni az emberi célt, a földi halandóságban, csepegő őszi estben, remegő testben - szeretni hittel. Nem állni és várni a semmit, mi mindig ott van ha kell ha nem, a mértéket tárni elém végtelen, csepegő őszi estben, remegő testben - csalódott hittel. Megállni előtted egyszer, ki mindig ott leszel velem örökre, lelkedbe súgni a szerelmet, csepegő őszi estben, remegő testben - álmodtam éjjel. Ez inspirált .

Mikor kinyílt elmémben a szemed, láttad milyennek láttalak, hogy csikorogtak fogaim éjjel, mikor rémálmokkal harcoltam. Hordta szél hajad a gyászban, mit sírkövem alant emelt feléd, de mosollyal simogattad viszont, mivel a gyászt emlékezéssé hintéd. Szívedben szép szavak szólítanak, észre sem veszed talán csak tudod, ölelésed karjaimban a szél körülötted, vigyázza világod világom mindenütt.

Régi reggeli illat köszönt ma rám, ismerős zsenge hajnali érzés, amint a siker kulcsa, rám nyitja a fény kapuját: Napsugár! Őszintén őszi hangulat, ahogy a nyár lenyugszik, de vár az új holnap! Visszafordulok, kiégett biztosítékok mindenütt, a szomorúság amperei égették őket, mígnem kihúztam a dugót. Ezt a reggelt nem felejtem egyhamar, mikor az égre írtam a neved: Bánat, és elpárolgott a hőtől. Elbúcsúzott mint eső a felhőtől. Csipp-csepp, tisztára mossa újult kedvem, üzenem a bukott angyaloknak, felkeltem!

Van az a pillanat, amikor egy vers megíródik, költészet nélkül is.

Tenni a tehetetlent, várni a lehetetlent, akár a nullát emelni négyzetre.

A fal köztünk ugyanaz, mint ami összeköt, a távolság.

Szépnek születtél, jó gyerekként nevelhettek, szép ruhában szép testeddel, korán beléd estek. Egy napon arra ébredtél, nem emlékszel a tegnapra, mit iskoládban tanítottak, rejtjelzéssel lett kódolva. Hiába közeli emlékek, csak a távoli múlt űrje tágul eléd, minden elszáll mit tettek beléd, örökre cserben hagy az elméd. Elmégy. Keresed a kiutat, s megtalálod a kutat, minek vizéből mindenek léte éled, már nem tudod mi történik véled. De csordogál még ereidben a véred, már azt is tudod csupán méreg, irigy rá sok bosszúvágyó féreg, nem marad választásod még egy: Megvárod míg a halál vet ennek véget, de beteljesíted utolsó küldetésed, iszol az élni akarás vizéből, a kútból miből minden élő feltör!

(Idő nélküli) Csak hinni tudom, s ezért soha fel nem adom, hogy amivé tettek, majd visszafejted... Megérted lényem eredetét, kibontod az igazságot, hiszem, hogy ami őszintén igaz, az célt ér egyszer! 2020.09.07. TimeLess

Nem illettem bele e világba, nem nagyobb vétkem a tiednél, nem érzem magam kevesebbnek nálad, nem fogok visszamenni érted. Nem magyarázom meg e verset sem, nem érdekel ki érti meg ki nem, nem találom már a szavakat, nem érdekel mert már nem is keresem. Nem a szavak mondják el, nem a szó cselekszik, nem szó szeret, nem a szavakra néznek fel. Nem szólnak a csillagok, nem szól a Föld se, nem marad fenn az ember, nem marad utána szar se.