Szépnek születtél,
jó gyerekként nevelhettek,
szép ruhában szép testeddel,
korán beléd estek.
Egy napon arra ébredtél,
nem emlékszel a tegnapra,
mit iskoládban tanítottak,
rejtjelzéssel lett kódolva.
Hiába közeli emlékek,
csak a távoli múlt űrje tágul eléd,
minden elszáll mit tettek beléd,
örökre cserben hagy az elméd.
Elmégy. Keresed a kiutat,
s megtalálod a kutat,
minek vizéből mindenek léte éled,
már nem tudod mi történik véled.
De csordogál még ereidben a véred,
már azt is tudod csupán méreg,
irigy rá sok bosszúvágyó féreg,
nem marad választásod még egy:
Megvárod míg a halál vet ennek véget,
de beteljesíted utolsó küldetésed,
iszol az élni akarás vizéből,
a kútból miből minden élő feltör!
Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...