Pap Gábor Attila versei

Ott ragyogsz fenn az égen, mély elérhetetlenségben, csak fényed érinthet engem, köztünk hideg sötét a távolság. Soha el nem érhetlek, e fények években mérendők, plátói vágyaim mind hiába, mást rendelt nekem az ég. Megkedveltelek, s ruháztak rám bár más sorsot, érezni foglak ha rád tekintek, ha fáj is néha - gyönyörű fájdalom.

Ne oldd fel mit elrejtettek, ne fejtsd meg a titkot! Hagyd zárt lakat alatt, mit mögé zárt az akarat! Ne keresd mi eltűnt, ne gondold mit nem szabad, hagyd csak azt, mi megmaradt! Csak azt mi nyitott! Őrzik azt mi érték, sosem láthatod, s mit sosem láttak az sosem volt!

A híd pillérein ülök, a víz felszínén árnyékom, fodros arcvonalai, viseltek mint a jelenem. Látom hogyan folyik el, a jövő tengere felé, hová minden torkollik, s eggyé válik az ősóceánnal. Panthalassza vize mind, mik felhővé párologtak, s tócsává estek majd folyóvá, hogy belevájják a tartást: A híd pillérei amin ülök, a víz felszínén árnyékom, haragos örvényein e jelen, viselnek mint e hidat a pillérek.

Minden támadás belülről érkezik, ahogy romlik a test, majd vele szédül a lélek, gyenge pontjait egyre kitölti a méreg. Szertefoszlanak a képzetek, hiába voltál erős most gyenge leszel, illóolajként párolognak el vágyaid, mit senki meg nem érez - vérzel. Könnyeiddel folyik egybe az ki itt hagy, s kit el nem engedsz, lelked rabjai veled nem halnak, sőt inkább kínodon vigadnak! Hamar valaki észrevesz, hangos tusa ez a halál - nesz, hívja üvöltve ordít: Valaki haldoklik! Közben ezt hallgattam.

Egy varázslat mindig lenyűgözőbb, mint tudni a trükk igazát.

Messze jár az igazság, keres egy új hazát, de útja itt ér csak véget, gömbölyű tilalom a hazugság. Itt ér majd véget, elássák jó mélyre, ott lesz majd rejtve, zárva, féltve, várva, nyissák meg!

Vannak akiknek akkor sem kellesz, ha kicseréled a lelked, és vannak akiknek akkor is kellesz, ha kicseréled a lelked!

Összegyűrt papírlevelek közt, néhány csepp könny és vér, jó lesz pecsétnek ... az utolsóra amit megírok. Szerettem élni, a fájdalomból tudva, milyen a boldogság, már csak e kín tart életben. A kínnal ellentétre, négyzetre - köbre emelve, legyen akár a nulla, csak így érezhetem. Ha csak így tudhatom, milyen volna veled a jó, édes kárhozat ez, mi érted így is megéri. Az vagy ami velem, a minden lehetne. Az vagy ami végül is, nélküled vagyok: A nulla egy másik négyzeten.

Ami elméletileg gyakorlat az gyakorlatilag elmélet!

Gyerekkoromban szeleburdi voltam, ám aki túlzottan tud élni, nehezen viseli ha mindezért majd, nagy árat kell fizetni. Olyan gondtalanul szálltam a széllel, sokszor szembe is, miként ma a kárhozat visz előre, no nem ám máról a holnapra. Hanem a tegnapról a mára. Cseppet sem kárpótol a remény: még visszakaphatom azt ami elmúlt. Azt már senki soha nem kapja vissza! Úgy a gyűlöletbe pazarolt szeretetet sem ...