Összegyűrt papírlevelek közt,
néhány csepp könny és vér,
jó lesz pecsétnek ...
az utolsóra amit megírok.
Szerettem élni,
a fájdalomból tudva,
milyen a boldogság,
már csak e kín tart életben.
A kínnal ellentétre,
négyzetre - köbre emelve,
legyen akár a nulla,
csak így érezhetem.
Ha csak így tudhatom,
milyen volna veled a jó,
édes kárhozat ez,
mi érted így is megéri.
Az vagy ami velem,
a minden lehetne.
Az vagy ami végül is,
nélküled vagyok:
A nulla egy másik négyzeten.
Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...