Pap Gábor Attila versei

Benőtte a borostyán a lelkemet, az ami máshol a holt vidéket - házat, elfedni véle az emlékeket.

Üres tenyérbe zárt ima, mibe nem tellett rózsafüzérre, éhes realitás az áldás, Istenhittel remél a család. Van mindened talán túl sok is, s a szükség mi nem lát túl tárcádon, nem igényli ki belül kifelé vetődsz, mint szellem kin átlátnak. Kegyetlen talán a rád rótt viselet, de a működéssel édesíted létté, hogyha fáj is tudod megéri, mert csak ez visz előre. Végül megpihensz koravén, ki idő előtt lett emberré, már nem tűnődsz holmi kérdéseken. Mond, te melyiket választanád?

Furcsa így verset kezdeni, a hit erejével bízni, hogy nem céltalan a lét, bár az evolúció zajlik, de még mindig veszem a levegőt. Itt belül némán működnek, az életemért dolgoznak sejtjeim. A DNS kódolta élni akarás hajtja őket, - a tudat mi leszerepelt, nem kapna új esélyt ha ők feladnák. Még hiánytalanul megvagyok, mi veszett is csupán presztizs, a lehetőség változtatni még adott, míg azon gondolkodom, ki kezeskedik rólam odafönt ... Kihez annyiszor fohászkodtam, az ismeretlen mi legyen bárki vagy bármi, ahonnan az élni akarás ered, ami a küzdés is egyben, a válasz - mi mindig itt van körülöttem. A válasz ami csak addig van amíg élek.