Pap Gábor Attila versei

Semmi sem fest úgy fájdalmat, ahogy a vér teszi, semmi sem mutat úgy bánatot ahogy a szem teszi, semmi sem határozottabb mint az öngyilkos mozdulat, semmi sem végzetesebb mint valakit eltemetni magunkban.

Még hozhat olyat a sors, hogy megérje megvárni életed utolsó pillanatáig is.

Senki nem ér annyit, hogy többszörös erővel bizonygassuk számára azt, ami részéről egyszeres erővel bizonyítható!

Ha valakit a szar ringat álomra, ne ébreszd fel virágillattal!

A fizikában nincs két ugyanolyan, míg a matematikában avagy az emberi eszmeiségben tudunk egyenlőségjelet rakni két érték közé. Mutass fizikai valónkban két ugyanolyat, ne hasonlót! Attól mert nem vallunk ugyanolyan eszméket, még nem vagyunk bűnösök!

A tömeg lehúz, a cselekvés felemel, szárnyad mozdul!

Amikor a hangok már elszólnak füled mellett, a zene csak zaj és a szó elvész a szavakkal, a levegőt is csak a szükség veszi helyetted. Amikor mindegy lesz már a mindegy is, a szükség se szükséges, mert nem szeret már senki. Akkor a felesleges is felesleges lesz, az értelmetlen is értelmetlen lesz, csak a semmi marad egészen.

Az elbúslakodott évek alatt görnyed testem, rajta vétkeim terhe, és nem nyit több ajtót rám az esély, vár az út végén az utolsó ugrás: az erkély.

Túl az Oort-felhőn, a mély-űr sötétjén, végtelen magány.

Még fagyos vákuum fagyasztja a földet, még sötét árnyak vetülnek reá, lassan tovább lendül ami fordul, és csillag fénye olvasztja fel. Tán eddig ez árnyak sötétben világlottak, s a fényben a mennybe égnek el, tán eddig céltalannak tűnt, már tudjuk minden életért lehel. És még csüngnek fagyott poron, kondenz párakristályok, a holnap mindig egy új reggellel indul, és a reggelben rejlő lehetőség mindig új. Keringnek, eltávolodnak bolygók a sötétben, minden ívük alatt több a fekete uralom, minden periódusban látják a csillagot, mi fényében fürdeti e gravitáció rabjait.

Csak azt nem tudjuk feltörni, amiről nincsenek ismereteink, ami nem ismétli önmagát.                         π ( Inspirációul szolgált: Link )

Reggel, amikor felkelsz, új esély.

Gondolkodj úgy, ahogy még sose gondoltál, cselekedj úgy, ahogy még sose cselekedtél, és úgy fogsz érteni, ahogyan még sose értettél.

Ringj - lengj, kicsiny öntudat, illúziók bölcsőjében!

Nem hiszed - tudom, mennyire távol vagy, a valóságtól.

Ó emlékezet! Vétkes emlékezet, miért lettem mára torz emlékké, miért? - Hogy csupán csak élek? S ha múlnék lelkekben nem múlok, csak az elmék felejtik mi emlék, hozzád szólok halld nagy Léthé: Bátor vagyok felejteni minden hazug emléket! Szabadíts meg mindegyiktől - melyben azt hitették velem én is ember vagyok. Mert nem vagyok már ember, Pokollá lett világunkban sötét démonként kísértek, rettegnek attól mi lesz, ha egyszer felébredek. Fellázadok és bosszút állok. Bosszút mely megszült, és bosszút mely eltemet: vagy az öröklétbe, vagy az örök elmúlásba! Felejtés és kétség, titkok és megtévesztés fegyveretek, így hát a mindenségre bízom felébredek e valaha, igaz e mindenség, vagy hazugabb mint a bosszúm volna!