Nem vágyom már többre, a több sem vágyik rám, magányos hajósként, vitorlázom fel az ég kapuján. Nem épp tárt karokkal, de üvöltő torokkal ordít rám az Isten: Mit vártál? Amit adtál azt kaptál! Valahogy mégsem rebbent tekintetem... Fel-alá járkált és töprengett, milyen büntetéssel sújtson, s ha sújt, azt büntetéssel tegye, vagy karjával segítséget nyújtson. Míg katonáit elzavarta mellőle, szánakozva bámultam ideges testét, mintha ördög bújt volna belé, képtelen volt a döntésre. Példázatokat mormogott, majd felém fordult, és engem vont kérdőre: "Mivel díjaznád magad a helyemben?" A kérdés, mely hozzám szegült, egyértelmű válasszá villámlott, szemem és szám egyszerre nyílt: "Emberként tégy igazságot!" Láttam az arcán a kontinenseket, úgy vándoroltak rajta a ráncok, s tudtam hogy az Isten, képtelen levetni magáról ezt a láncot! Úgy látszott, úgy sütött róla a szégyen, hogy nem tudta milyen emberként a kín, ahogy én sem tudtam, Istenként milyen a hatalom, amivel döntésre...
Pap Gábor Attila versei, írásai