Néma reggel

Nem vágyom már többre,
a több sem vágyik rám,
magányos hajósként,
vitorlázom fel az ég kapuján.

Nem épp tárt karokkal,
de üvöltő torokkal ordít rám az Isten:
Mit vártál? Amit adtál azt kaptál!
Valahogy mégsem rebbent tekintetem...

Fel-alá járkált és töprengett,
milyen büntetéssel sújtson,
s ha sújt, azt büntetéssel tegye,
vagy karjával segítséget nyújtson.

Míg katonáit elzavarta mellőle,
szánakozva bámultam ideges testét,
mintha ördög bújt volna belé,
képtelen volt a döntésre.

Példázatokat mormogott,
majd felém fordult,
és engem vont kérdőre:
"Mivel díjaznád magad a helyemben?"

A kérdés, mely hozzám szegült,
egyértelmű válasszá villámlott,
szemem és szám egyszerre nyílt:
"Emberként tégy igazságot!"

Láttam az arcán a kontinenseket,
úgy vándoroltak rajta a ráncok,
s tudtam hogy az Isten,
képtelen levetni magáról ezt a láncot!

Úgy látszott, úgy sütött róla a szégyen,
hogy nem tudta milyen emberként a kín,
ahogy én sem tudtam, Istenként milyen a hatalom,
amivel döntésre kényszerít...

Végül eltűnt a mennyek kapujából,
ami hangosan csapódott mögöttem,
s íme e napsütés fogadott némán,
mikor reggel felébredtem.