Pap Gábor Attila versei

Senki sem vágyik oda, ahonnan nem hiányzik.

Az ösvényen, nem jár senki, csak én lépkedek.

Lombhullatókról Ősz hangú dallamokkal, zenél a levél.

Kevés vagyok már, mint kihűlt kávéban az, oldódó cukor. Mint elfeledett, nyári délután, a kötelesség. Mint a boldogság, az együtt töltött, időkben. Mint a szélcsend, a vihar idején, mely elsöpörné a port. Mint anyám ölelése, a rég múlt fényképeken, amin még ember voltam. Mint a "tedd meg barátom", az erkélykorlát szélénél, ugrásra készen.

Ha a Karrier:Felelősség aránya meghaladja vagy eléri az 1-et onnantól kuka a történet...

Valamit mindig, ha egy korszak véget ér, még magával visz.

Mindent eltemethetsz, mit valaha gyűlöltél, de magadtól nem szabadulsz.

Heves esőben, végzetét  ott kinn várja, már látja a fényt.

Hegedűk kánonban, mindegyik mást játszik, mégis ugyanazt.

Sűrű ködben jársz, félsz az ismeretlentől, mi sosem oszlik fel.

Van az a szint, ami fölött és alatt, szónak ereje nincs. https://www.freevector.com/destiny

Strange clouds above me, lightnings shining through my face, maybe I'm lost in rain.

Örökölt sorsban, a változó értéke, Én vagyok magam.

Csak elmúlsz némán, kaparsz a létrán, és sose érsz fel.

Ha túl negatív vagyok gondold végig: ha a fejfád előtt mérlegre tennék az életedet, a küzdés része volt több, vagy a giccs ?

Miért írjak a szépről? Ami küzdelmes sose szép, ami ingyen van nem elég.

Időtelen az, mi egymással örökké, összetartozik.

Nem vagyok senki, nem tudok semmit, nem érek semmit, nem ismer senki, és nem vonzódom senkihez, mert már e világ számára, rég nem létezem. ( https://www.youtube.com/watch?v=TnCnOCEdIDc )