Pap Gábor Attila versei

Már egy ideje tart bennem, a visszaszámlálás, ha nem is akként mint terveztem, de elstartolok. Magam mögött hagyva minden elúszott, és elúszandó hajóval, vonattal, és utasaival. Ott fogtok látni ablakaiból, ahogy száguldani kezdek, nagy fénnyel és füstcsóvával, az új világ felé. Míg ég bennem a lázadás, mi kívül csak 36 egész, belül mérhetetlen forró. Átkok és bosszúk hőjében, izzanak gondolataim, rokonszenvesen. Addig azon tűnődöm, milyen békésen, csendben dolgozik a gép - Míg az alkotó pihen, ha egyáltalán pihen - látván közeleg a vég. Majd a vég szavai megszólítanak, titeket utasokat itt a földi utazáson: Kiáltásotok reménytelen és néma lesz, Széth ejtett világotokon. Hanem boldogságtok oly mulandó marad, mint előre megírt jövendőtök. A bal sorsban.

Az egymástól való függés teszi a világ alkotóelemeit egy egésszé.  

Halálom híre lesz legszebb versem számodra, hogy képkeretbe foglalva tudd - legyőztél, mert túléltél - ha csak 1 percig is.

Lelassul benned az élni vágyó iram, szépen kihűl belőled a láng, oly fényes és forró mint a boldog szerelem, még csak a pokol küszöbén lehet, hol vörösen izzanak - bűnök üstjében - a plátóinak maradt vágyak. Hűltével kővé merednek álmok, melyek szívdobogást szőttek a remény napjaiba, s most egyként dermednek törhetetlenné, hogy szobrot állítsanak a boldogságnak - annak, mi másnak jövendő - neked hamis ígéret, mit beváltani kísértve elhoz a pusztítás istene.

Nem emlékszem, felgyújtottam vagy felrobbantak a hidak, amik hozzád is elvezettek. De bárhogy vagyunk én itt - te ott, valahogy már nem is bánjuk, az egónk szigetén.