Vadvirágok az út mellett, amott békák lapulnak hűs levél alatt. Előjöttem mint vad az erdőből - túl korán? Túl későn? Most a távolban délibáb lebegi illúzióim, szomjas vagyok. Egy patakhoz érek - ki tudja honnan ered, mivé folyik; vizében tükröződik az ég felszíne, jövőt sejtet miközben iszom. Fodrozódó hullámai közt e jövő is torzul, ha tudom mivé, lehet máskor máshogy oltom szomjam. Az életösztön elemi hajtóereje ide horgonyozott. Mikor letérek az útról, lassan sárgává égett gaz porzik lábaim körül. Keselyű kering az ég alatt, valaki ma jól is lakott. Mikor átfordul derekán a nap, a forró levegőben nem száll más, csak böglyök és néhány kósza rovar. Előttem az ismeretlen táj mint amivé lehetnék terül, mögöttem az erdő miből születtem távolodik, reményem világítja a Nap utamon, de mint ami igaz mind sebez, Se levél, se patak, se virág már, sorsom csupán mi e sivatag tengerén evez.
Pap Gábor Attila versei, írásai