Pap Gábor Attila versei

Kényszerednek bennem a szavak, mint mikor lángra ébred az égéshő, mégis láthatatlan e láng, csak bennem ég - értem ég. Nélkületek - nélküled kedvesem. Szavaim meddő termései egy élhetetlen létnek, mások a sorstalansággal, én pedig a megtérülések törvényével azonosítom. Egyszer érted is eljön, eljön a sors vesszőparipája, nem kímél majd s hited elveszted ahogy én sem hiszek neked kedvesem, szűk metszete csak létünk érzéseinknek. Én nem lettem elégséges emberként, cserébe fél világom itt, másik a pokolba jutott, hol hűebben becsülnek ellenségeim a csalásban mint a szerelem: Az együtt meghalásban. Hanem túlélsz majd, mert életed senkiért el nem dobod, büszkébb és erősebb vagy ennél, majd mikor marnak az emlékek, mik nem is eszedből - lelkedből törnek fel. A lelkiismeret forgandó kedvesem, majd mágnesként egyre erősebben vonzza szép emlékeid maximumra tekerve a bánatot, elfecsérelt és ki nem mondott szavaid többé, holtak lesznek a még élők közt is. Hiába üvöltesz... az emlékek nem hallják ...

Csöndbe zártam mind, hangos zaját szívemnek, így értik meg majd.

A disztópia ajtaját a káosz lakatjával zárták, kulcsát pedig elrejtették mindannyiunkban.

Akkor eljöttek, majd elvegyültek köztünk, a jelre várva.

Mentem mint jöttem, mi maradt csak a múltam, ahol nem vagyok. Ki lát már nem hisz, ki vakon hisz már nem lát, bizonyosságot. Kinek nem inge, ráadja kutyájára, pórázon viszi.

Őszi szélben száll, ó szerelmes hamvai, lángoló nyárnak.

Láncod a súlyod, börtönöd gömb görbület, csak hited szabad.

Ha nem jutsz feljebb, a tudás egyre inkább, öntitkosító.

A nyár dús erdejében, lassan eltűnik a lomb a fákról, áttetszik a fény a mulandó. Nappal és éjjel majd egybecseng, ismerjük mind a 4 évszakot, de az eljövendőt sosem. Levél a fán, még zörög - lehull, olvasatlan üzen.

Fényt a sötétben, ki hordoz fáklyával mind, magányra utalt.

A XX. században születtem, A XX. század végén láthattam szabad szemmel, a Hale-Bopp üstököst, mi legközelebb, 4385-ben tér vissza a Belső-Naprendszerbe. A XX. század utolsó évében szemtanúja lehettem, a teljes napfogyatkozásnak. Bringára pattantam és dinamóval világítottam vele a sötét udvaron, hol fecskék szálltak alvóhelyükre az eperfán. A XXI. században pedig életem derekán, szemtanúja lehettem a teljes bolygóegyüttállásnak, hol szülőföldemről nézve felsorakoztak, a Naprendszer bolygói a hajnali égen. Én pedig amelyiket csak lehetett, szintén szabad szemmel csodáltam. Lehettem volna bármi más mint ember, de embernek születhettem, a legcsodálatosabb értelem birtoklójának, érzések érzőjének annak, hol az esély, minden alakjában formát öltött, hogy megmutassa minden csak rajtunk múlik.