Hintaszék a képkeretben

Kényszerednek bennem a szavak,
mint mikor lángra ébred az égéshő,
mégis láthatatlan e láng,
csak bennem ég - értem ég.
Nélkületek - nélküled kedvesem.

Szavaim meddő termései
egy élhetetlen létnek,
mások a sorstalansággal,
én pedig a megtérülések
törvényével azonosítom.

Egyszer érted is eljön,
eljön a sors vesszőparipája,
nem kímél majd s hited elveszted
ahogy én sem hiszek neked kedvesem,
szűk metszete csak létünk érzéseinknek.

Én nem lettem elégséges emberként,
cserébe fél világom itt,
másik a pokolba jutott,
hol hűebben becsülnek ellenségeim
a csalásban mint a szerelem:

Az együtt meghalásban.

Hanem túlélsz majd,
mert életed senkiért el nem dobod,
büszkébb és erősebb vagy ennél,
majd mikor marnak az emlékek,
mik nem is eszedből - lelkedből törnek fel.

A lelkiismeret forgandó kedvesem,
majd mágnesként egyre erősebben vonzza
szép emlékeid maximumra tekerve a bánatot,
elfecsérelt és ki nem mondott szavaid többé,
holtak lesznek a még élők közt is.

Hiába üvöltesz... az emlékek nem hallják majd,
míg időben te előre, én örökre megállok előtted,
s ahogy emlékszel majd rám,
úgy leszek - úgy maradok neked:
Kedvesem!