Pap Gábor Attila versei

Hozzám két ember kellett, de elég volt egy dolog, amiért eltemettem magamban Istent, és megértettem, hogy miért diadalmas a halál, minden élet felett. Noha halandóságunk csak szög a falban, rá a képet az az elfuserált világ akasztja, mely abban a szobában él és virul, ami felnevelt és most eltemet minden kepesztésem ellenére. Ha Istent kiveszem az egyenletből, vele kivonhatjuk a Poklot is. Nincsenek. Addig vannak - voltak, amíg elhittük másoknak akik szintén emberek és akik szintén nem láttak se sátánt se angyalt. Hanem e világunk maximuma maga az ember. Ha nem válsz azzá amivé a tömeg húz, ha nem keringsz a tömeg körül, univerzumi törvények egész sorozata lök ki a mély űrbe új kalandok vagy a megsemmisülés felé. Ma már csak dolgozom. Kinek? Minek? Magamnak a túlélésért. Míg belül rég holt vagyok, odakint a világ pusztul tovább - tovább, világ csicskája - szolgálatra kész.

Némán ülök itt, kinéz belőlem a csend, hangtalan fohász.

Szárnyaim, röptében - fejszével vágták le.... Végig nézte Isten, és senkit nem küldött értem.... Halandók, pogányok közt kell most élnem.... Kik számonkérik, angyalként miért nem repülök vissza a mennybe! Isten pedig szóla az égből: Nem angyal az kinek szárnyát szeghetik! Hát úgy! Pogányok és halandók közt kell most élnem.... Istennek, nagyobb büntetés az ő hatalma, mint hogyha nem volna.... Hanem, sem mennynek sem Földnek nem lehetek részese... Lucifer, mától a nevem és a Pokol az én helyem.

Van mi kezdődik, van mi  véget  sosem ér, és van ami most. Van mi kezdődik, van ami  véget  most ér, és van mi sose.