Pap Gábor Attila versei

Létem a vétkem, feloldozást pedig majd, halálhírem hoz.

Szikra a fényben, mint sötétben az árnyék, elvész mindkettő. Kezemben fénykép, mesélnek róla arcok, titkokat súgnak. Cipelem most is, levethetetlen terhem, átkozott múltam. "Asszem" ennyi volt, nem fér ki tollamból több, mindent leírtam. Feleslegesek, értelmetlen minden szó, ha nem olvassák. Minek a szavak, hisz felesleges vagyok, még embernek is. Válogathatsz itt, ha eddig sem találtál, még neked valót. Elvarratlan szál, kísért mint lógó kötél, a nyakam körül. Búcsú a hídon, amely összekötötte, egyszer életünk.

Sötétben némán, a fényben már hangosan, mégis egyedül.

Miután benned csalódtak, és te is csalódtál kiben lehetett, már csak a világegyetem juthat menedékedül. Az a közeg mely megszülte még a Földet is - és vizet, megannyi elemi erő - természet anyjaként, miből az ember csak elvehet - de ha ad az nem csak embereké. A világegyetem csodájaként születtem én is, még az engem vérig gyűlölő ellenfeleim is, kik ma talán boldogabbak az én szenvedésemtől - De nem erre szült minket e világ egyetemes nagysággal, becsülni épp többre becsülöm helyem itt magamnál, hogy egyáltalán még lehetek. Talán egyszer bocsánattal bír szertelen fiatalságunk, és nem mérnek életünk végéig azok nyers döntéseivel, talán az értelem is egyetemes - talán még lesz együtt élni kivel. Most csak a csillagokat látom e sötét úton, mely már régóta kísért s csak remény hunyorog e csillagokról, de még látom utam magam előtt. Hogy megtérve a célhoz úgy viseljem a végsőt, hogy volt értelme és nem önzőn egyedül semmiként, de egyenrangú emberként térhetek végső nyugalmamra. Ám hiszem a ...

You let me live but not to prevail an unfeeling heart beats in me, what only drives me in my triumphant journey towards satisfaction, that you shall all be lost in returns.