Pap Gábor Attila versei

Talán ott nem várnak hiába, szívem nem vágyott hiába, s gyerek még az idő - mondják, egy emberöltő múlt el hamar. Talán ott észre vesznek, remélhetőleg szélnek eresztenek, a szabadság zúgna alattam, ne a ménkő csapkodna felettem! S ha az istenek kitagadtak, száműztek hazámból a "hazafiak", kiírtak magukból az írástudók, s elhúzták nótámat zeneszerzők... Talán magára talál a világ, hol nélkülem épp oly könyörtelen, minthogy lehetett volna szebb is velem, s nem csak egy zsoltár - énnekem.

Mikor alászáll az éj az estnek, tavaszi felhők záporozzák a földet, hiú reményeket fűzöl valamihez, mivel zárt kapukat döngetsz, március, nekem te vagy a végzet! Ha volna még hitem benned, hogy hozhat szeled jó változást, most ott lehetnék... nem kéne azt hinnem, március, nekem te vagy a végzet! De a böjti szelek egyre csak elfújnak, velem - bennem most már mindegy. Az írás és a szó is tovaszáll, nincs helye több őszinte érzésnek, március, nekem te vagy a végzet! S hogy az indulat alább száll, tudomásul veszem, "nem lehet mindenki boldog", lassan lehunyom szemem, március, nekem te vagy a végzet! Álmom messze jár e tavaszi éjben, az igazat látja végre. Az vagyok benne mi igazán akarok, de nem maradhat így örökre, március, nekem te vagy a végzet!

Én rácsos ablak mögött, te a vízparton, én kopott helyiségben, te a strandon. Rám a bánat száll, szádra mosoly nyílik, létem összehull, élted kibontakozik. A túlvilág ajtót nyit neked, engem kitaszít, te megérdemelted, engem halálra ítélt. S míg ketyeg az órád, bennem az idő megáll, gyermektől hangos a család, társas csöndem a magány.