Pap Gábor Attila versei

Háborúkban legnagyobb áldozat az eszme, mivel magában békét az ember nem lel. Veszteségei egyre rontják az esélyeit, hogy tiszteletben tartsuk egymás értékeit. Szomorú, hogy változást csak pusztítás hozhat, hogy a hatalom jelképe nem a tudás, hanem az erőszak, így sosem lesz rend a káoszban, s ha rend sem, ember sem ki új utat találhat. Ez az út körforgalma az állandó szembenállásnak, miben elsőbbsége mindig a benne lévő haragnak van, célt érni pedig csak érdembeli munkával lehet, ahol a vele járó munkavégzés az egyetlen áldozat.

Mintha az üdvösségünk a halál lenne csak, úgy riogatnak a mindennapok, minthogy reggel itt felejtette anyám az óráját, és rajta jelképesen járt a mutató… És e hangnem is untató, mint a kismutató, járja óráit minden nap, lassan – csendesen. Így munkálkodik a fájdalom is bennem, lelkemben és ereimben míg el nem fojt. Mint régi rossz bakelit, a kopott tű alatt, meg-megakad egy mondatnál, „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgy se tudsz...” Ez telíti meg unásig az amúgy is zavaros poharat, ettől távolodnak el legmesszebb a kapcsolatok, s ez öli meg leghamarabb azt, kire vissza-visszaborul, mígnem végleg elhallgat.

Míg a virágok illatoztak, az egyre harmatosabb reggelekre, színesre festette az ősz a fákon a lombokat. Lehullva siratják az utolsó nyári napokat.

Te eljössz hozzám, hogy megtalálj, én kereslek, hogy meg ne tedd! Az éjszakában tűvé tesszük a várost, én erről, te arról közeledsz. Rád kiáltok, te megfordulsz, a megtört csendben riadalom alakul, mígnem végül mindketten meghúzzuk, te a biztosító szeget, én pedig a ravaszt.

Élők közt érdektelen, holtak közt megbecsülten, viszonzatlan életben kegyetlenek, s talán halála után sem lesznek kegyesebbek. Azok, kik száműzik a társadalomból, nem hagyják békét lelni ki lakásában is hontalan, bohóccá nevetik a falak mögött, végig nézik, amint közöttük felőrlődik lassan. Az ablakon nem fér be a szabadság, hiába nincsen rajta rács, a tehetetlenség cellájában, ugyanúgy vagy bezárt. De hát szabad vagy! - mondják, s elfelejtik, hogy szobám ajtaján, nem én vagyok lakat, a bűnöm az, melynek kulcsa ismeretlen. Mint maga a bűn amiért mögé kerültem. Mégis rajtam vetik meg sorsom kilétét, mintha vágyam volna e kényszerűség, végül rájövök, ők nagyobb börtönben élnek. A tudatlanság börtönében, hol bárminek kinézhetnek, hol bárhová elérhetnek, mégis szegények maradnak – embernek!