Pap Gábor Attila versei

Mit rajzol karcos írószerével, nem szerényen ezrével az élet, sokszor elveszi miért küzdöttem. Kifigurázza szellememből a szépet. Marad mind hiú ábránd, miért élek. És már a rímről is lerí a képlet, csupa e-betű... sosem lesz vége: - C’est La Vie, ez az élet! És légy erős, itt van még egy, addig tart míg számlálható a végtelen, valami ilyesmi amit én is most érzek. Végtelen e-betűs rémek iratnak rímet, egyik sem kérdezi meg tőlem, szabad e? Bár megkérdezném mit vétettem, de nincs rá válasz, ez nem lehet véletlen, íme! Nincs sor mi ne e-re rímelne, rákaptam, és erről már nem jövök le. Hiába gyűlölöm ez határoz most meg. Mint mekegő kecske, mi a réten legel, mekken néhányat míg meg nem nyekken, és meg nem eszik a húsát pörköltnek. És meg nem vetik hátralékával a földet, mi búzát terem, belőle pedig kenyeret sütnek. Kutyából szalonnát, kecskéből kenyeret, mind a földben végzik, egyre megy. Síromig írhatnám az e-betűs rímeket, "látjátok feleim szümtükkel...

Kergetem a kanalat, pörög az. Sürög-forog tartójában, nem leli markom a nyelét a kanálnak. Kergetem a kanalat, pörög az. Pörög az, mint idő életem felett, nem leli markom, mint falat a számat, mivel a kanállal etetném, mint csecsemő mi sírva enni kér. Nem leli markom, hogy éhségem csillapodjon, nem, hogy korogjon csak gyomrom, éhesen mint e kerge öntudat, mi enni kér és kergeti a kanalat. Éhezem. A kanál pörög, Felméri türelmem - életem. Mi már visszafele ketyeg órájában, Így kergetem a kanalat - tartójában!

Könnyezik szemed, mi bánt, szívedig ér, vérzik a lélek belül, könnye arcodra festi térképét. Nem talál bár dobog a szív - hazát! Nincs hajléka benne érzelemnek, ki miatt e könny most térkép, mégse talál többé haza benned! Könnyeid akár az őszi falevelek, melyeket színesre fest az elmúlás, úgy hal meg lelked, mint őrzött titkot követ árulás. Elárultak, mint követ elhajítottak, és mit éreztél értelmetlen akár a csend, mivel ha kérdeznek, semmivel felel, mivel ha kérdeznél, nincs kinek feltedd.

A visszafojtott kimondatlan szavakkal, elmulasztott kifejező tettek, mint vízfelszíni tükörképünk, ránk mereng az esti holdfényben. A mulasztott eszmeiség árnyéka, amely visszavonhatatlan, akár a kimondott szavak hatalma, mivel kihalhat egy ember méltósága. E sötétbe beborít egészen, oly élettelen mint a csend, melyben ha nem látnak, nem hisznek, ha nem hallanak, nem ismernek. Ha nem vagy senki, nem létezel. Az élő holtak ily birodalmában, magányosan szemlélődik a remény. Nincsen ünnepe annak, hogy megszülettél. Hidakat építs világodba, ne burkolózz önzőn határaiba, mert ha elvesznél benne magányosan, a híd elvezet oda hol mások még várnak. A híd garancia szándékaidra, hogy gondoltál másra is, így tettél egy nemes gesztust, mely megmarad mindkét irányban.