Pap Gábor Attila versei

Bíbor-könnyek siratnak éneket, félvállról fogják a koporsót. Gyáva ember -e, ki csöndben maradni így bátor? Halkan jár-kel az öntudat, hontalan eresztik a földbe. Dupla fedél alatt húny szemet, felettem a világ, kinek annyi hősi tette, mint ősi múltja - megfeledkezik rólam az emlék, így eresztenek alá a pokolnak. Viharos fellegek gyűlnek fölém, némán mossák el rajtam a port, és míg a végső szó elhangzék fölöttem, zárt kapukkal fogadnak odaát. Kitaszít a Föld, kitaszít a pokol, e két világ is, egymással rokon. Szabad eképp vagyok csak igazán, nem vagyok rabja egyiknek sem, test és tudat nélkül vagyok nem lenni, ott ahol soha nem találnak rám. Fejfám a csillagok, szemfedőm a sötétség, és nem látszom amikor itt világos az ég.

Inkább a semmi, mint a hazug valami. Hiába várom a tavaszt, ha tudom, a Nap, már nem fog többé feljönni. De inkább a sötét tavasz, mint az álombéli napsütés! Inkább a semmi, mintsem újra a hazugságok, az igaz valós üresség, mindig többet enged, mint a hazugsággal itatott, látszatot keltő teljesség. Csak a valóság igaz. Minden más szemfényvesztés. Feltételezhetek szép jövőt, vagy meríthetek a múltból, az egyikkel áltatom magam, a másikkal bizonygatom, de nincs szerepe a valóhoz, mindössze álmodozom. Nem bánkódom amiatt, hogy most tehetetlen nézek, és nincs másom csak a szavak. Hát jobb volna azt hinnem, hogy fekve szuszogva, álmomban a múlttal, majd létező jövő felé tartok? Gyermeki kényszer az alvás, és csupán vigasz az álom. Miben elringat a gondviselés, hogy van még hol aludnom. De inkább ébren vagyok éber, és vad tekintettel figyelek, helyettem nem élhet más, életet.

Nem feledtet a gondolat, mivel mindig rád emlékezek, ha épp nem vagy itt, ha épp nem vagy velem. Gondoskodó szereteted nyomát, mindig megtalálom a szívemben. Felnőttem, megemberesedtem, nevelő gondviseléseddel, értő és gondolkodó lettem. Biztosíték voltál lehetőségeimhez, és kitartóan vállalsz hozzám hűséget, akkor is, ha épp nem érdemlem már meg. A köszönömök ide már kevesek, a tisztelet is éppen hogy elfér, a bizonyító tettek amik igazolnak. Fogadd szeretettel e pár sort, nincs most virágom, az őszinteségem adom ajándékul.

Droidok lettünk, ma gépek rabszolgái. Az információ hatalmában, összetört a tudomány, dirib-darabjaiban hever, nem maradt már csak szó az, hogy ember. Régen a képességek, mint ma az intelligencia, úgy határoztak meg egy embert, ahogy most a digitális profil. A tetteknek súlya volt, nem ára, és az érték nem eszmei, hanem valódi volt. A tudás elméleti lett, nem gyakorlati, "könyvből tanulunk biciklizni", se bringa se kerékpáros, robotokkal lett tele a város. Digitális alma, ablakok és pingvin, mindhárom létezik, de egyik sem valódi! Egy képzeletbeli világ ez, hová ezeken vezet az út, virtuális valóság, hol virtuális érdekek keresnek, virtuális kapcsolatot. Így válunk feleslegessé, így leszünk csak eszközök.