Végső nyugalom

Bíbor-könnyek siratnak éneket,
félvállról fogják a koporsót.
Gyáva ember -e,
ki csöndben maradni így bátor?
Halkan jár-kel az öntudat,
hontalan eresztik a földbe.

Dupla fedél alatt húny szemet,
felettem a világ,
kinek annyi hősi tette,
mint ősi múltja -
megfeledkezik rólam az emlék,
így eresztenek alá a pokolnak.

Viharos fellegek gyűlnek fölém,
némán mossák el rajtam a port,
és míg a végső szó elhangzék fölöttem,
zárt kapukkal fogadnak odaát.
Kitaszít a Föld, kitaszít a pokol,
e két világ is, egymással rokon.

Szabad eképp vagyok csak igazán,
nem vagyok rabja egyiknek sem,
test és tudat nélkül vagyok nem lenni,
ott ahol soha nem találnak rám.
Fejfám a csillagok, szemfedőm a sötétség,
és nem látszom amikor itt világos az ég.