Pap Gábor Attila versei

Egy követ szorítok, mint fogam közt a homok, markomban úgy porlik szét. Nem számít manapság más, csak a jó, csak a szép! Ne is gondolj rám soha, csak ha mosolyt csalok, emlékeimmel arcodra, és nem könnyeket görgetek, hanem boldog pillanatokat! Nem számít mi elmúlt, hogy honnan jöttél, kik indítottak útnak, hogy hányszor bőgtél, a lényeg mit célként elértél. Hogy kik asztalán ehettél, kiknek könyvei tanítottak, hogy az áldozat és kitartás, ha fájdalmas kárhozat, akkor a könnyebb utat válaszd! És ami fáj, olykor nehéz, azt levesd magadról, csak azon az úton járj, amit körülvesz az ösvény. Túl késő, ne bánd! - Élj! Majd lesz aki érzi, mit levetsz magadról, s az koldul belőle magának, mit diktál neki a szükség, érzi majd ő is, mi jó, mi szép.

Mindent megkaptam, atyát, édesanyát, tőlük életet, tiszta lappal indulhattam, a lehetőségeknek. De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. A lehetőségeket úgy daráltam, mint hentesnél a húst szokták. S mikor megettem ebédre, megköszönve elhagytam az asztalt, majd anyám elmosogatta utánam a szennyest. De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. Mikor kamaszodtam, és láttam az ég nem az űrtől kék, nem értettem mit jelent ha tisztelném, s nem izzítanám alá a vöröslő naplementét, Ma valaki lehetnék... De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. A gondolat könyvtárában, ma kétségbe zuhanva lapozom, hogyan kell felállni, menni, élni, kiköszörülni a csorbát. Az olvasójegy lejárt... De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. Mindent megkaptam, mert mindent megadtak nekem, és nem maradt meg belőle a becsületem. Nem maradt meg mi...