Pap Gábor Attila versei

Ide nem mehetek, csak szívből, emlékek mélységes mélyére, hol még hamujában lelhető a szeretet, hol van hitele a hitnek, ereje a közösségnek. Édesanyánk nagy gonddal készült, ő még hitte amit apánk már nem. Nem vetette véka alá ha kalács sült, vagy fortyogott a konyhában a halászlé, értünk, nekünk adta belőle anyai szívét. Családunk bár már annyi felé ahány hópihe, az emlékeinkben rómainál nagyobb birodalom, melyhez minden út elvezet az emlékezetben. Karácsony. Szenteste fenyő illattal, gyermeki őszinteséggel, kíváncsian vártuk. A fenyőfára ékes díszeket aggattunk, és a kedvenc vajkaramellás szaloncukrokat, de az sem szegte örömünket, ha néha, egy-egy zselés jutott édes falatnak, nagyot nevettünk, új esélyt adtunk a holnapnak. Csengőszóra átvonultunk szüleink szobájába, hol egykor a biztonság volt a bizonyosság, első helyen ajándékok előtt a boldogság volt. Örültünk, hogy együtt lehetünk, és csak aztán minden másnak. Gyermekkorom karácsonya a családdal vol...

Eb meg kecske menetel, de kecske ebet nem kedvel, mert kecske ebre megnyekken, nyekkent kecske meg nem kell. Falnak szalad a kakas, nagyra dagad a hasa, dagadt hasa hatalmas, abba falta a magvakat. Kicsi kis csík virít itt, bilit visz Vili pisilni, picit frissít így Vili, hisz mindig illik inni. Félénk régész lévén, mély élmény érzésért, kér még négy érmét, és két csészét. Komoly gondot okozott, hogy okos okolt bolondot, rossz szót mondott sokszor, romlott bohóc volt porondon. Örök börtönt tölt, öt törököt ölt, törött tőrt örökölt, körözött hölgy.

Az ember önmaga legnagyobb fegyvere.

Őt hallod majd a szélben, ő súgja majd álmaid éjjel, őt idézed ha felejtesz, esküddel neki fogadsz örök hűséget! Eszedbe jut majd mikor nem kéne, homokszem lesz a gépezetedben, Ő lesz az időzítő, szíved óraszerkezetében! Gyermekedben ő is újjá születik, ő lesz az ego személyiségében. Őt simogatod minden pofonverésben, ő lesz az indulat a veszekedésben. A szándék mikor magaddal is végzel, és a szenvedés is, mi megmarad ha nem! (felhasznált inspiráció : Link )

Amikor elcsendesülnek a fájdalmak, elhallgatnak a gondolataid, nem kér se enni se inni a száj, nem szomjas-éhes a muszáj. Csak nézel vágyaid ablakán, egybe folyik az álom és valóság. Mint éji lepke a holdfény után, elvágysz, vándorolsz, utazol talán. Nem úti cél a jólét, de a megbecsülés, elfogadás, olyannak amilyennek születtél, nem olyannak mint amilyen más. S ha így nem kellenél senkinek, hát rossz bolygóra teremtettek, oly tágas a világ, mint veszélyes. Ha nem kellettél ittenieknek, majd maga e Föld befogad, sírodban örökké elringat.

Már nem világlik annyit a nap, szürkés-fekete a hétköznap, fehér hóban a lábnyom, feltűnik, elolvad. Várakozásban merül ki a gondolat. Várakozás, advent és karácsony, gondos háztartásban kalács, és pár morzsa üdvösség az asztalon. Az ablakból a pihenő táj köszön, fáradt és mélyen alszik, hol egykor lepkék szállingóztak, most varjak szállnak alá. Hamar esteledik, soká a reggel, dolgozik a kéz, gondol az elme, havazik, ropog a lépések alatt, akár kályhában lángok közt a fa. Decemberben vége az évnek, együtt kergetőznek, az emlékek, lehetőségek. Miből - kinek új ereje ébred.