Gyermekkorom karácsonya

Ide nem mehetek, csak szívből,
emlékek mélységes mélyére,
hol még hamujában lelhető a szeretet,
hol van hitele a hitnek,
ereje a közösségnek.

Édesanyánk nagy gonddal készült,
ő még hitte amit apánk már nem.
Nem vetette véka alá ha kalács sült,
vagy fortyogott a konyhában a halászlé,
értünk, nekünk adta belőle anyai szívét.

Családunk bár már annyi felé ahány hópihe,
az emlékeinkben rómainál nagyobb birodalom,
melyhez minden út elvezet az emlékezetben.
Karácsony. Szenteste fenyő illattal,
gyermeki őszinteséggel, kíváncsian vártuk.

A fenyőfára ékes díszeket aggattunk,
és a kedvenc vajkaramellás szaloncukrokat,
de az sem szegte örömünket, ha néha,
egy-egy zselés jutott édes falatnak,
nagyot nevettünk, új esélyt adtunk a holnapnak.

Csengőszóra átvonultunk szüleink szobájába,
hol egykor a biztonság volt a bizonyosság,
első helyen ajándékok előtt a boldogság volt.
Örültünk, hogy együtt lehetünk,
és csak aztán minden másnak.

Gyermekkorom karácsonya a családdal volt fényes,
de mint a csillagszóró szikrái hamar elmúltak,
eltelt húsz év, két élet és a családunk.
Mára ha akad még fenyőfa ez alkalomra,
a békesség az egyetlen ékesség, mit ráaggatok majd.