Pap Gábor Attila versei

Mikor nyugovóra hajtanám, a pihenés szigetén fejem, a szemem lecsukódik, a lelkem kinyílik. Elárasztja elmém mindazzal, mit ébren nem élhetek. Így keletkeznek álmaim éjjel, a titkokból film születik, a főhős pedig mindnél én vagyok. Minden mit ébren nem szabad, azt ezen álmokban élem meg, akkor is ha nem akarom. Innen tudom reggel ébredve, vagy hajnalban riadva belőlük, lelkem teljesen másra vágy, mint mit ébren az ész diktál. Nem tudom lesz e híd majd, mely megteremti köztük a harmóniát. Újra itt vagyok, itt állok a hídnál, miközben várom a jelet - mehetek, és üdvözöl a világ melyből eljöttem. Kaput és ajtót nyit - befogad, újra hajlékom lesz otthonom, és mindezt már nem álmodom. Így készült: (piszkozat)  

Démonok hazájában, a nebáncsvirágok kertjét, az önzés kútjának vizéből, márkás csalódássá öntözik. S csodálkoznak a termés, vérző sulyom, az idő vizének alján. Bele lép ki szabadúszón, megközelíti az enyhülés partját. A szomszéd tehene éhesen bőg, nem legelhet friss füvet, mert az is a szomszédban zöldell. Fakó lovon fakó királyfi, kitépett mesében, széttépett levélben üzen, nem volt kit csókolni, alszik tovább minden. Most visszaolvasva nem értelmezhető egyetemesen így a rövidített leírást e hozzászólásban pótolom: Ilyen egy démonok uralta világ. Egy elixír létezne, hogy minden démoni sugallatot legyőzzön magában az egyén, akkor talán végre felébredhetne csipkerózsika álmából, plusz még a "királyfi" csókja is megtalálná. Mint egyfajta a jó megpróbáltatásai, ahol a jó akkor győzhet, ha valóban jó is volt. Az áthatolhatatlan így áthatolható, álomból ébredve pedig az addig láthatatlan láthatóvá válhatna.

Hogy írod le képletekkel az élni akarást?

Emlékszem, mikor iskolám kapujából, érettségi után kiléptem, éreztem - rosszkor voltam sokáig rossz helyen. Megadták az értelmet, de az élet el is vette azt. Nagy árat fizettem fiatalságomért, megtanultam, nem létezik bocsánat. Legbelül aki mindig voltam, tudta, valahol ott a szebbik világ, mi lelkemnek kedves. Messze-távol hol rám vár, ki engem keres, és ő is tudja jól, megtalálom egyszer. De azóta messzebb a távol, távolabb a messzebb, az elmúlás került egyre közelebb. Vágyam mit se törődve hamvaiból, néha lángot idéz a szívembe, ekkor fényében meglátom a fájdalmat, mily sötét, mily hatalmas, csöndet suttog a fülembe így szól: Ki rád várt, már más szavára hallgat! Elkerültük egymást, mert menni kell, a türelem rózsája hervadt virág, szépség és szörnyeteg, hazug mesevilág!

Ami állandó, végtelenül állandó, de ha változik akkor nem állandó tehát nem végtelen.

Tudom, hogy messze, kiáltó szavaim, értő helyre találnak, vigyázza lényem, a földi halálban. Átsegít világába, megbecsülni hív, az örökkévalóságba. Tudom, hogy senki, nem marad egyedül, minden célba ér, életük kárba nem vész, bármennyi látszik belőle, az érték örökké érték, akár kívül, akár belül, minden összefügg. Tudom, ki érez, hisz, az sosem vész el, ha szólalni nem is tud, ha szavát nem is értik, ha kigúnyolják, ha itt el is felejtik, lesz ki felnéz rá, dekódolja e rezonanciát. Tudom, semmi sincs hiába, milyen világ volna az, mit arra teremtettek, hogy csak egynek jusson, a többit meg elfelejtse, minden rezgés, segélykiáltás, minden dallam, énekszó, megtalálja egymást.    

Akárhogy is, sajnálom, "csak egy gomb vagyok a kabáton", kabáton egy gomb vagyok, s e kabátot most begombolom. A líra temetője én vagyok, a rímekkel együtt feltámadok, rímbe öltöm sebem vérét, öntözöm az iroda lom székét. Székre hányva, szépre vágyva, holt szavaknak aranybánya, itt ülök e vérző széken, egyedül és tépve széjjel. Nem számoltam a veszéllyel, kinek szabad szája jajveszékel, bölcsebb inkább sírig hallgatni, a sírok szellemeitől inkább tanulni. De ha mégis szólnál szót, úgy tedd hogy az mondjon jót, tanulsága ne kísértsen, hitelességet meg ne sértsen. Szó ami szó, ezek rögtönzések, idézettel és nélküle, kérdezhetnéd mi haszna volt, de remélem eztán a kedved jobb!

Idővel minden felhígul, jelentősége eltörpül, végtelenül értéktelen, ócska semmivé válik. Az lesz a veszte amiért készült, a minőséget felemészti a mennyiség, az újdonság ereje is kevés, annyi lesz már a szemét. Atomjaira hullik az atom is, felbomlik a felbonthatatlan, átok, de eskü is, mivel e világot tudtuk. Lehet az eddig élt hazugságok, e semmivé foszlásban megtisztulnak, igazságot tesz felettük e létforma, elmúlnak mintha nem is lettek volna.

Fényesebbek a nappalok, és hosszabbak is. De fagyosak még a jégcsapok, nehéz rajtuk a víz. Kitekint az ember, először szagol új lehetőséget. A kivitelezés még álmos, lassan felébred a természet. Még zord a hajnal, zord az est, s néhol a csupasz földre, az ég még fehér fátylat fest. Februárban új fény világít, újult erővel dolgos a kéz, Mikor megpihenni tér, a meleg teában felolvad a méz.