Pap Gábor Attila versei

Már nincs karjaid közt jó anyád, nincs kitől a szeretet megszólít, hív, megbecsül, átölel, a kéz, mely etet téged. De van a nagyvilág, mely ideszült, van ki a révben a túlpartra küld, hogy bízz, küzdj, ne add fel, a kéz, mely etet téged. S míg átérsz a révben, gondod viseli odafentről, megóv, feloldoz, felemel, a kéz, mely etet téged. Éhesen ha enni kérsz, egy falat kenyér, bíztat, őriz, éltet, a kéz, mely etet téged. Végül egyedül maradsz, már csak sajátod marad, ráncos, öreg és kérges, a kéz, mely etet téged.

Míg nyitva van szemem, és rád tisztán felnézhetek, hogyha viszont tudhatom, magamnak is e rokonszenvet, mindig tudni fogom, érdemes. Míg nyitott ajtó vagy nekem, és ezen az ajtón, minden nap, beengedsz világodba, vigyázom a rendet, és tudni fogom a bizalmad. Míg boldog vagy, addig e világ minden nap nyárias, s ha vihar áll is fölém néha, megtisztít bűneimtől, de el sosem hagy. Míg vagyok, becsülöm e világot, mert ha már nem leszel, úgy magamba zárom, örökké hűen őrzöm, és soha ki nem nyitom azt. Míg vagyok, és te már nem vagy, hogy néznék szembe lepergő életemmel? Hogyha másnak elárulnám mindazt, ami csak neked voltam, és ami csak nekem vagy.

Madarak zengik a reggelt, virágok illatozzák a kertet, és az egyre virágosabb orgonákon, zümmög dallamot a méhsereg. Virágot bont a legtöbb növény, fürgén kergetőzik felettük a szél. Mi lenne impozánsabb e parfümnél, a tavasz eme illattal randevúra kész. Táncra hív e bájos Május, lassú keringő a megújulással, hitvesi csók a fiatalságnak, égő lángja az örök körforgásnak.

Elevenen eltemettetni, a nincsbe nincsként hullni alá, értelem által válni értelmetlenné, ezt jelenti mind elfeledve lenni. Kit a szükség porrá hantol, akként száll alá a földnek, miként a Föld teremtetett, némán beszélget a csenddel. Van szörnyebb a halálnál, és az a semmire való élet, az ember minden fájdalmával, keserűen keseríti meg az édest. Körötte minden elfogy, az idő, a társak, barátok, végig nézi ahogy elevenen, eltemeti a magányos átok.