Pap Gábor Attila versei

Ki fog előbb tudatra ébredni? A gépek, vagy az ember?

A titok miután kiderült, már nem titok, mi több -  árulás!

A loboghatatlan tűz, hűvösen éget, hideg lánggal, rejtve, nem bocsájt ki fényt. Fagyos szívemben tartja az életet, fűti vele az utolsót, keringetni a reményt, ereimben. A múló lét kétségbe esett, élni akarása hajtja, mely anyagát tekintve, nem is éghető. Takarékon munkál e láng, e tűz, loboghatatlan várja, ne úgy legyek rabja e világnak - Mint gépnek az átesés, testnek az ájulás, elmének a felejtés. Hanem mint gépnek a repülés, testnek az ébredés, elmének az értés. E tűznek az éghetés, a lobogás!

Ha már rád zárták a reményt is, csak az időt várod kimentsen, nem jön senki érted, az se ki valaha szeretett. Tudod már csak magad vagy, sok robot ember közt, elvegyülve felderítesz, semmi sem az már aminek tűnt. Már nem hiszel embernek állatnak, folyamatos veszélyzónában, ráeszmélsz a valóra. És lassan de biztosan felébredsz. Felismered a robotokban a fegyvert, aki bújt aki nem és az üldözöttet, elkezdesz hirtelen látni, egyetlen célod a túlélés lesz. Mutatni magadból a közönyt, eljátszani a legnagyobb szerepet, álcázva mindazt miért, mindenki vívja a küzdelmet. A szenvedés megtanít olyanra is, amiről addig fogalmad se volt, amire semmi sem készít fel, és amivel te is fegyvert fogsz ... ... vagy fejedhez, vagy máshoz!

Ha nem riadsz vissza, attól aki vagyok, Ha nem zavar a látvány, nem vagyok Adónisz ideál, s megismered a máért, a holnapot. Ha a hazugság erőt, és hitet ad bízni, Ha gondviseléssel, le tudod győzni, a kitartást a jóért, megharcolod. Ha a jó csupán álom, még nem kelt reményt, Ha egyszer mégis ébredsz, és együtt látjuk a fényt, édes lesz az addig oly keserű, megérted célod. Ha fogod a kezem, akkor látni fogod a kaput, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!", még elengedheted, hogy helyette inkább megismerd, a mennyországot.

Siető jószágommal, lóhalálában vágtatok lihegve, haladunk az erdőn át, eszeveszett sietve. Paripámat szó nélkül, hajtja ami engem is, nem gondolunk hátra, vágtatunk az erdőn lóhalálában. Vágtatunk a királynő szolgálatában, sietünk, hogy megmentsük, országunk javára, szükségünk van erős akaratára. Mélyen alszik fogságban, egyedül vára tornyában, sietünk hozzá az erdőn át, megőrizni fején a koronát. Az alvó királynő álmában, vágtatott a lovam, rajta jómagam, ám álmai erdejéből nem ismeré a kiutat, így vágtatunk örökké én és lovam, az erdőn át, lóhalálában.

Szabadság, vakáció, a belobbant életben, eltörpül az anker kerék, mit az idő hajt, ember múlat. Az ezüstös vízfelszínen, szikrázik a napfény, alatta és felette, erős a természet. Az ember és alkotó, együtt megpihen, de erejét beleszövi, és gondozza gyümölcsét. Június, dele a nyárnak, a legrövidebb éjszakának, a gondtalan órák helye, haragos viharok színtere.