A loboghatatlan tűz

A loboghatatlan tűz,
hűvösen éget,
hideg lánggal,
rejtve, nem bocsájt ki fényt.

Fagyos szívemben tartja az életet,
fűti vele az utolsót,
keringetni a reményt,
ereimben.

A múló lét kétségbe esett,
élni akarása hajtja,
mely anyagát tekintve,
nem is éghető.

Takarékon munkál e láng,
e tűz, loboghatatlan várja,
ne úgy legyek rabja e világnak -

Mint gépnek az átesés,
testnek az ájulás,
elmének a felejtés.

Hanem mint gépnek a repülés,
testnek az ébredés,
elmének az értés.

E tűznek az éghetés, a lobogás!

Népszerű

Része vagy az egésznek

Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...

Tovább olvas »

Üdvözlöm!

Pap Gábor Attila vagyok, a sokadik a világhálón és egy másik azok közül aki versek írásával is foglalkozik. Körül-belül 2014 óta. Remélem műveimmel valami plusz értéket tudok teremteni és sok értő olvasóra találhatnak!

Tovább olvas »

Ego

Én vagyok a te árnyékod, a méreg a poharadban, a sötét az éjszakáidban, a félelem a lelkedben, az álom, mikor lehunyod szemed.

Tovább olvas »

Csak a szépet, csak a jót

Egy követ szorítok, mint fogam közt a homok, markomban úgy porlik szét. Nem számít manapság más, csak a jó, csak a szép! Ne is gondolj rám soha, csak ha mosolyt csalok, emlékeimmel arcodra, és nem könnyeket görgetek, hanem boldog pillanatokat! Nem számít mi elmúlt, hogy honnan jöttél, kik indítottak útnak, hogy hányszor bőgtél, a lényeg mit célként elértél. Hogy kik asztalán ehettél, kiknek könyvei tanítottak, hogy az áldozat és kitartás, ha fájdalmas kárhozat, akkor a könnyebb utat válaszd! És ami fáj, olykor nehéz, azt levesd magadról, csak azon az úton járj, amit körülvesz az ösvény. Túl késő, ne bánd! - Élj! Majd lesz aki érzi, mit levetsz magadról, s az koldul belőle magának, mit diktál neki a szükség, érzi majd ő is, mi jó, mi szép.

Tovább olvas »

Nem kiált a szó

Ha az ember szépre vágy, ne adj neki igazságokat. Az igazság rút arcától, eltorzul ő maga is. Ha az ember többre vágy, hagyd hogy több legyen. Tetteivel maga is szembesül, s ha rossz, végérvényesen. Ha az ember nem ember többé, te sem lehetsz más. Kezed épp oly véres ebben, mint mindannyiunké. Nincs oltalom e sokadalomban, és nem mind végzi lakodalomban. De ember az is ki nem szól s nem kér, ki ajkáról nem kiált a szó: Segítség!

Tovább olvas »

Két világ közt

Két világ közé kerültem, mindkettőt ismerem, egyikhez sem húz reményem. Közéjük megnyugodni, így tértem. Sokkolt a hír, hogy nem kellek, mára beletörődtem. Kölcsönös érzés ez, melyet meg nem írt megegyezés fedez. Két világ közt megnyugodtam, nem kérek és nem fogadok el semmit. Nem ígérek, és nem fogadok meg semmit, nem nézek messzebb csak az adott nap végéig. Látom, hogy az egyik világban, kiábrándult lelkek fájón és reszketve vágynak olyas valamire, amit világuk nem ismer. Itt húzódnak határai a két szemlélt világnak. Itt a távoli horizontja a kiábrándultságnak, hol messzebb csak a magamfajta láthat, hisz már kiismertem minden nyűgjét-baját az egymással elhatárolt világnak. Távoli pontja ez mindkettő részétől, hol csak a határtalan magány honos, és a fájdalom, a szürkeség és a monoton kín. Egy érdeme mégis akad: A tudat, mely mind alól felszabadít.

Tovább olvas »

schach matt

Mindegy ki vagy, ki voltál, egy számít: most hová tartasz? De kit ott hagysz, futni hagyod e, vagy levetni magadról, menekülsz, vagy felüdülsz? Vagy mindenhogy is, mindegy is, végül csak elhidegülsz? Nem vár már élet, elveszett a társas bérlet? Mi űz, kihez fűz, éltet? Vagy kiégsz mint a tűz, mire rossz faként tettek, kihűlsz a füsttel eltűnsz. Kiből a jó már rég kiégett, ha újra gyúlnál, már nem lehet, ragyogsz majd mint a gyémánt, mélyen, észrevétlen és árván.

Tovább olvas »

Kulcs

A disztópia ajtaját a káosz lakatjával zárták, kulcsát pedig elrejtették mindannyiunkban.

Tovább olvas »

Reggel van

Mit nekem a boldogság giccstől rózsaszín, vattacukor édes felhőn könnyed áhítata, ha van erősebb a jónál és szebbnél, ha a gyerekkor a felnőttkor önbecsapása, s egyúttal a legnagyobb áldozat, amit ember a jövőjéért hozhat - amikor boldog és gondtalan. De minden szülő fészke kiürül egyszer. Vagy kirepülnek a fiókái, vagy maguk a szülők szállnak túlvilágra. Magatehetetlenül nézzük végig, az élet legősibb törvényei miként aratják az ember nevű búzát s vetik meg szalmájával az új korok Földjét. Akkor lettem én titán ifjú, mint szikrától lobbant csillag gyúl, bevilágítani egész ifjúkorom fénnyel. Hol esett ott szivárvány íve alatt kívántak - a remény szavát nem használta akkor még vágy, s milyen jól esett munka után, vagy hitvesi csókkal nap végén az ágy. Ahogy teltek - múltak korok és eszmék, úgy váltam társadalmunk számkivetettjévé. Elszerettek mást helyettem barátok, hitvesek, maradt az átok miben kiutat szüntelen keresek. Elhulltak könnyeim a kín torkán üvöltve: Segítsetek! Itt hagytak ...

Tovább olvas »

Ál-arcok

Nem mindig az barát aki a legjobban ismer, nem mindig az szeret aki a legkedvesebb hozzád, nem mindig attól kapsz aki a legtöbbet adhatná, és legfőképp nem feltétlen azok ismernek el, akiknek a legtöbbet nyújtottad. Nem mindig a legékesebb kincs a legdrágább, nem mindig az haragszik rád aki sokat vitatkozik. - Mert szinte semmi sem az, aminek látszik! Ha kifordulhatnék magamból, talán az lenne barátom, ki a legjobban ismer, az szeretne engem ki a legkedvesebb hozzám, attól kaphatnék aki a legtöbbet adná, akiknek a legtöbbet nyújtottam elismernének, és az haragudna rám ki legtöbbet vitatkozik velem. Majd rájönnék, hogy a világ őszinte, mert majdnem minden az, aminek látszik. Hogy aki ezt írta, az valójában nem cirkuszban játszik...

Tovább olvas »

Pap Gábor Attila versei

Keresés ebben a blogban