Pap Gábor Attila versei

A semmi is valami mert van, de ha van, akkor nem lehet semmi, tehát valami. Ha viszont minden valami, akkor semmi se semmi. Mellesleg, ha volna végtelen, akkor én is végtelenszer megszülethetnék, ez viszont összeférhetetlen azzal, hogy mindenből csak egy van nincs 2 egyforma és nem félnénk a haláltól se. Ezzel viszont igazolom azt az állítást is, hogy minden véges.

Ha feltámasztanál, gondold meg kétszer. Kit halál átka altat, nem lehet e vétkes? Milyen átok éledne, szerelmes ajkadon újjá? És gyalázná fiatalságod, vén boszorkánnyá? Ha megfejtenéd átkom, rá varázsigét szórnál, nem félnél e megismerni, zárt könyvem minden lapját? Ég e benned olyan tűz, mi lángra gyújtja, feltüzeli a tömény szenet? És kővé dermedt vérem, meglágyítja kő szívemmel, feltámasztani testembe az életet? Ha feltámasztanál, örök lánc fűzne magadhoz, a szerelem lenne átok, mit varázsszó fel nem bont, akarod e hát átkom alól, kettőnkért így feloldozz?

Nem mondta senki, hogy könnyű lesz, ha az ember célt érez, nem, nem mondta senki, hogy könnyű ez. De ha az ember felnő, vele nő a gond az öröm, nem csak vándora, de pásztora is, annak mit úgy hívnak ösztön. Azt sem mondta senki, megszerezni könnyebb vagy elveszíteni, csak azt harsogták a cél mily édes, ha az ember azt egyszer eléri. Nem mondta senki, mi bennem az öntudat, a hála és a köszönöm, az alázat, hogy élhetek a Földön. Ahogy azt sem mondta senki, hogy csak az tesz képessé, ami motivál és vágyat ébreszt, ez az amiért az ember mindent megtesz! Nem mondta senki, ha már kellenek szavak, mit ér az ember, mit ér a szándék leírva?

19:18] Én: szóval a lehetőségekhez mérten megélni amit a maximum megenged. Ha úgyis elvész de legalább esélyt adtál annak, hogy a fennmaradó idődben megélj olyat amit egyébként megbánnál, hogy nem élted meg.... [19:18] Én: igen a begubózás az a totális önfeladás volna [19:19] Én: úgy vonulni be az élők világából az emlékekébe hogy feladtad [19:20] Valaki: Kint keresni azt ami a belsőt felemeli? Mit adnál fel igazán? ] Én: Arra gondolsz, hogy a belső felemeléséhez nincs szükség külsőségekre? [19:22] Én: Mármint a magammal való megbékéléshez nem kint kell keresni a megoldást hanem magamban? [19:26] Valaki: Ahhoz, hogy lelkednek barátja légy, csak önmagadra van szükséged, azt, hogy valamit nem éltél meg, amit megélhetnél vagy megélhettél volna az egy parttalan gondolat, az egekig lehet srófolni, majd a valóság reszelőjén leredukálni arra, ami belefér. 19:27] Valaki: Szóval nem a vágy, vagy annak tárgya és az elérés sikere a kulcs, hanem a hozzáálásod.

Már tudom, mi az élni akarás, ha beleadsz anyait - apait mert csak egyszer élsz. Nincs másik életed. És így mindent beleadsz, nem lesz lanyha unalmas semmi, mindenki a legtöbbet adja bele, mert egyszer eljön a vége és nem lesz többet. Az önszerveződés, az élni akarás ez. Mintha minden élő tudná csak egyszer lehet igazán. Tudattal ellen a test akkor is élni akar, ha mást gondol elméje.

Ki átkot szór, maga is bosszú gyermeke. Szomjas vizet önt, éhező kenyérre. Én akkor feltámadok, jégre lángot szítok, hideg vérrel perzselem fel, mind a fagyos átkot. Majd döbbenten számolom a pernyét, magam is bosszú gyermeke vagyok, ki átkot szór, szomjas vizet önt éhező kenyérre. Hull a pernye, átkozott igazság, hogy így működik, a világ - életre halál. ------------------------- Nincs élet halál nélkül, de van e halál élet nélkül? A két szélsőség, két szélső ellentét. Ami tulajdonságaik szempontjából egy és ugyanaz? Nincs egyik a másik nélkül? Nincs egész rész nélkül és nincs rész egész nélkül? Miért dolgozik az életösztön az életben maradásért? A halál az elmúlásért?

Az ember két út elé születik, még nem bizonyos egyik sem, így valamelyiken elindul. Természetes az amit átél, később derül csak ki, melyik - melyik a másikhoz képest. Élete első harmadában, eldöntheti melyiken megy tovább, boldog lesz e vagy elnyeli a szomorúság. Egy ideig dönthet, aztán valami megváltozik, úrrá lesz a visszavonhatatlanság. Már bármit tesz, nem változtat, a hatalmán. Az ember így végül kifejlődik, kirepül a fészkéből, mint lepke a bábból, messze szárnyal, újra teremt - otthont. Ám ha a másik út jut sorsául, sosem lesz imágó a bábból, sosem szárnyal és örökké hontalan. Így az ilyen ember elvágy, és egy reménye marad: egy szebb világ ahol majd ő is szárnyal.