Pap Gábor Attila versei

A való élet is Battle Royale, a szükülő kör a visszafordíthatatlanul előre haladó idő. Nem tudod mikor és hol ér utol, kikkel és mikkel zár körbe. De egyszer megtörténik. Vegyél példát az időről! Ha vissza nem mehetsz, meg nem állhatsz, menj akkor előre!!!

Vad vagy átkozott, egészen! Nincs miért letétben, kiváltsalak, egy jobb célért. Van másik! Az mindig van, menekülőben, mert fogytán az idő, nem éri megvárni: A lemaradt eredetit. Ütemterv szerint a világ, és ha nem teljesül, kidobni a szemétbe, mert túl kevés. "Isten malma lassan őröl", Isten majma lassan őrül, így jó lesz, az élet igazságot tesz, mind ebben hiszünk! Siető jövőkép, szakadó célszalagok, büszke győzelem. Nem ér semmit, de az első Ő lett!

Amikor már csak ebben létezünk, elmosódik a határ, már nem tudod, mi álom - mi valóság. De a népszerűség kenyerét, benne éhezve követeled magadnak. Magunk Mátrixának lettünk főhősei, és minden nap meg kell menteni, ezt a világot. De az elmosódott határok mögött, egy valóság pusztul el, néhány lájkért cserébe. A virtuális mélység, mely összefüggő pixelekben, vágyainkat hazudja elénk, partra veti az emberiséget, mi maga ellen lázad, és elfelejti a valódit.

Vigyázz mit kívánsz! A föld alá? Nehogy lássuk még egymást... Tudod: "Csak azt teszik el láb alól, ki méltó akadály." Ha ideát sok voltam, odaát minden leszek! "Ki átkot szór, maga is bosszú gyermeke," Leszek égető részegség, a Whiskyd jegében. Míg ideát álmodsz, odaát leszek, gondoskodom róla, hogy felébredj belőle, de ugyanabba érj véget, amiben elkezdődtek! Ha temetve kedvesebb emlékem, felejts el! Én odaát írom jövődet, és a jeleket ablakodra: Ki élve temet, halált arat!

Nincsenek csodák, az is hogy élhetsz, pusztán szerencse, ne várd a segítséget, ha akartak volna, már rég felemelnének. Ami tetszik csak azt vidd, tépd a rét virágait, hervadják féktelen vágyaid, a nyárba múló reszketeg időt, mikor szerettek, de már nincsen ki átölel szívből. Ez van, egy másik világban, talán újraindulhatsz, és reméld a végtelent, mert akkor végtelenszer, nekifuthatsz sorsodnak, ne higgy a jelennek - múltnak: Csak a jövő mond igazat! A többiek? - Hah! Illatozzák csak virágait, itt a földi pokolban, annál édesebb e méz, minél több a bűnös kárhozat. Éhes vágyaik, egyre csak erősebbek, a végén pedig kiégnek, mint a pokol tüze, hideg sötét magányban, - a szükségben.

Ahogy haladok, újra és újra feltámadok, nincs csak jó és csak rossz, mindkettő van. Hol egyik diadalmas, hol másik veszedelmes, az állandó változásban, egyikünk sem tökéletes. Ugyan minek a szó panaszra, vagy minduntalan dicsérni a jót, egyik a másik nélkül, összehasonlíthatatlan. Két ellentét mi nélkül, nem volna mozgásban a világ, egymást szolgálják, az egyensúlyt tartják. E két rész együtt egész, s igaz ez minden alkotásra, mely egységet teremt, a világ egyetemében. És igaz minden erőre is, mely idővel szertefosztja őket. A pillanat örök csak, mely nyomot hagy. A tér-idő szövetén, minden kölcsönhatásban van.