Pap Gábor Attila versei

Ködben jár a félelem, ha megtalál, eltévedtem.

Kárhozat szívemen, betétdíjas termék, visszaváltható, vigyék! Csipkerózsika álom szőtt engem, fekete özvegy hálóban ring, leng átkozott mindenem, vigyék! Alszom mit is tehetnék mást, álmom csak miben én én vagyok, holtan mifelénk így élünk, vigyék! S ha levelet írok a halálból, hogy már nem érdekel, üdvözletem a pokolból, vigyék! Ahol éltem, amim volt, akit szerettem, aki holt, e tűzhöz oltani a vizet, vigyék! Gőzként újra felszállok, elszabadult Dzsinn-ként kísértek, rád mutatok majd s azt mondom, vigyék!

Szívj fel szárnyaszegett sebesség, emelj fel hite szegett magasság, hajts szakadatlan hajtómű, égess után ha túllépem a hangot. Az erőnél nagyobb erő, mi felhajt ha a nép elhajt, hozzon hát szerencsét, lényemnek hiánya! Ám ne hidd a hajnalt, mi nem érted ébred, kit iszkolóra fognak, elér hol az erő éled. Megvénül éned, a múlás ereje visz virágot, sírodnak boltozatához, csendben díszíteni tetteid. Az elmúlás felett, hol a hiány képez nagyobb űrt, hogyha eszedbe jutna, már nem fog ki eltűnt.

Ha nincs lekötve kezed, ha nincs lekötve szád, ha elméd nyitott könyv, szíved életet pumpál, az élet neked is szól. De ha nincs szabad kezed, ha nem szabad a szó, és elméd egy csukott könyv, szíved halálért kiált, az élet nem neked szólt. Ilyenkor egy pillanatra állj meg, és gondold át magadban az értéket, hogy az irigység győzhet e lelkeden, vagy megoldod egyedül, és így leszel a legerősebb. Ha pedig nincs ki teret ad életednek, ha rád törnek és elveszik lehetőségeidet, úgy nem te hibáztál, úgy lassú halálba küldtek, amiért szintén emberölés a vád.

Az élet túl rövid és törékeny, hogy méregessem, kell-e nem kell-e? A szükség úgyis tudja, ahogy az irigység is, mi az érték, noha el nem ismeri azt! De túl egy ponton, már nem érdekel, engem se mást se, hogy ki miatt szúrnak tövisek, a büszkeségek harcában, őszintén örülök, ha felkavartam az álló vizet! A lerakódott álságok ússzanak, mint a szar a felszínen, hadd lássák ne csak a szépet, de a valódit! És a szégyent mivé összeállnak, a büszkén úszó darabkák. Túlnőtte magát a világ, az érték az amit elismernek, legyen szó bármilyen alkotásról, s ha nem fér bele az igaz, majd büszkén pompáz a szar, az álság márványtalapzatán, ahová dicsérői felemelték.

A csapatok dél felé vonultak a tűzerő csökkenni látszott a frontvonalban, ám ekkor a célszemélyt védelmező egység ekkor ért küldetésük utolsó szakaszához. Az egyre növekvő feszültségben egyre kíváncsibbá váló kísérő katonák végül faggatni kezdték a célszemélyt, mégis mi az amiért a fél világ az elpusztításán dolgozik? Nem válaszolhatott a kérdésre, azzal nyilvánvalóvá tenné a küldetés miértjét és ezzel a végzettel még a katonák sem mertek volna szembenézni. Inkább tűrte, hogy faggassák, lökdössék és szidkozódjanak miatta, pontosan tisztában volt a felelősséggel és a teherrel amit képessége rárótt. A katonák furcsállták, hogy mindig a jó úton vitte őket a kíséret pedig gyanakodni kezdett, vajon honnan tudja merre kell kerülni a frontvonalat. Ekkor hirtelen felüvöltött a célszemély: - Rohanj!!!! A katonák eleinte gyanakodtak, de amikor látták, hogy fejvesztve menekül, nyomába eredtek: - Megőrültél? Mégis mi a fene történik? Alig, hogy kiértek az épület roncsai közül, h...

Addig igyekezz, míg a hínáros mélyben, utána ugorhatsz, és megmenthetsz, egy életet... Addig igyekezz, míg a halálos csendben, végleg el nem némul, ki érzelmeiért, szívével fizetett... Addig igyekezz, míg utoléred, mert aztán tovább vándorol, és többé nem lesz lehetőséged, megismerni ki elismer. Addig igyekezz, míg a hidak állnak eléd, mielőtt leomlanak, és egyedül maradsz, az egód szigetén. Addig igyekezz, míg a szerencse, ki nem veszi belőled, az egészséget, mi nélkül kárhozatra züllesz. Addig igyekezz, míg van miért sietned! Ha majd felnősz, és nem terem több barát, a meglévőek - ott legyenek! És végül addig igyekezz, míg van aki rád vár rendületlenül, mert bánni fogod, hogy amiért éltél, végérvényesen marad benned: egyedül!

Csak bitek vagyunk, egy vírus féregjáratában... és mi aggódunk? Ugyan minek? Vendégek, egy előre megterített asztalnál. És a digi-tálból mindenki vesz, ki levegőt, ki új életet. No de térjünk vissza, az elemi kérdéshez: kik vagyunk mi? Mi a célunk? De a kérdés is, ugyan minek? Hisz mindent tudunk. Mindenhez értünk. Ahhoz értünk amire teremtettek, egyesek nullák, nullák egyesek, csak bitek vagyunk. Alappillérei az információnak, s ki a rossz oldalon 1, vagy a jó oldalon 0, üdv a klubban!

Szép emlékek rakódnak rám, mindben otthon vagyok, egyikben várnak, másikban rád találok. Minden barát üdvözöl, mikor kezet fog az örökké, és nem érzed körülötted az időt, mit nem számolnak már ők. Ekkor tudom csak - alszom.