Ugrás a fő tartalomra

átadási pont: alfa

A csapatok dél felé vonultak a tűzerő csökkenni látszott a frontvonalban, ám ekkor a célszemélyt védelmező egység ekkor ért küldetésük utolsó szakaszához. Az egyre növekvő feszültségben egyre kíváncsibbá váló kísérő katonák végül faggatni kezdték a célszemélyt, mégis mi az amiért a fél világ az elpusztításán dolgozik? Nem válaszolhatott a kérdésre, azzal nyilvánvalóvá tenné a küldetés miértjét és ezzel a végzettel még a katonák sem mertek volna szembenézni. Inkább tűrte, hogy faggassák, lökdössék és szidkozódjanak miatta, pontosan tisztában volt a felelősséggel és a teherrel amit képessége rárótt. A katonák furcsállták, hogy mindig a jó úton vitte őket a kíséret pedig gyanakodni kezdett, vajon honnan tudja merre kell kerülni a frontvonalat. Ekkor hirtelen felüvöltött a célszemély:

- Rohanj!!!!

A katonák eleinte gyanakodtak, de amikor látták, hogy fejvesztve menekül, nyomába eredtek:

- Megőrültél? Mégis mi a fene történik?

Alig, hogy kiértek az épület roncsai közül, hatalmas robbanás rázta meg a teljes iparnegyedet.
Nem értették mi történik, ekkor az egység vezetője hozzá szegezte a kérdést:

- Honnan tudtad, hogy ott fognak robbantani?
- Nem tudtam! - Éreztem.
- Mii? Hogyhogy érezted?
- Fogalmam sincs...
- És most mit érzel?
- Most? Félelmet!

A katonák kezdték sejteni, hogy valami nem hétköznapi esettel van dolguk. A vezetőjük a rádióhoz nyúlt, és mielőtt beleszólt volna, a célszemély elkapta a kezét:

- Eszébe ne jusson!

- Mégis mi folyik itt?

Ekkor a célszemély választás elé állította az egyre kíváncsibb és zsörtölődő egységet:

- Két választásuk van:

1. Vagy átadnak a megbeszélt helyen 5 perc múlva és biztosítják az útvonalat,
2. Vagy magukkal az élen fogják végleg elpusztítani a bolygót!

- Persze utóbbi esetben kiderül miért forrong a világ, maguk ennek tudatában pusztulhatnak el, és érteni fognak mindent!

A kérdés tehát az? Mi fontosabb? A küldetés, vagy a válasz a kérdésükre?

- Jól van emberek, irány a nyugati a szektor 4 perc maradt az átadásig, javaslom, hogy húzzunk bele!

Felültek a járművekre, és talpig fegyverkezve teljes sebességgel indultak az átadási ponthoz.

- Miért nem engedte, hogy berádiózzam az ellenőrzőpontot?
- Többet tudnak rólunk mint azt valaha gondolná!

- Ugyan honnan? Felhős az ég, a drónok a demilitarizált zónán keresztül nem közelíthetik meg a területet? Mégis hogyan tudhatnák?

- Ne kérdezősködjön ezredes!

- Amikor megérkeztek egy közepesen kis sárkányú 6. generációs lopakodó vadászbombázót pillantottak meg egy álcázott hangárépületben.

- Mi a fene?

- Na de ez együléses!

- Hogy fog maga..... Uram Isten!

Mire kimondta volna a kérdést az ezredes, a célszemély már a sisakját igazgatta a fejére, és csak annyit mondott:

- Ha jót akar, sose gondol többé! Legalábbis fontos dolgokra semmiképp!!

- Mégis mit jelentsen ez? És miért nincs fegyverzete ennek a fenevadnak?

- Nincs szükség rá!

Amikor átadták a fogadó személyzetnek a pilóta ekkor már készen állt a felszállásra.

- De Uram! Hol vannak a taktikai műszerek? És a HUD is csak a repülőgép tulajdonságait mutatja, nem tudtuk rendesen előkészíteni!

- Nincs szükség rá!

- Egy pilóta műszerek nélkül?

- A következő kérdése az volna honnan fogom tudni az útvonalat, aztán pedig az, hogy mivel hárítom el az ellenséges rakétákat!

- Honnan tudta?

A kabintető lezárult a hajtóművek pedig indulásra készen várták a pilóta vezérlését.
Kigurult az átadási pont alfára és teljes gázzal megkezdte a felszállást, majd a rádióba csak ennyit mondott:

- Tango Hotel Romeo

Ekkor meglepetésszerűen indultak rakéták a gép irányába és az amit utána láttak a levegőben - tette nyilvánvalóvá az egység számára, hogy miért nem voltak taktikai műszerek, miért nem voltak fegyverei és honnan tudta mind a robbanást, mind a feltett kérdésekre előre a válaszokat. És értették meg miért válaszolt félelemmel arra a kérdésre, hogy most mit érez!

Népszerű

Része vagy az egésznek

Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...

Üdvözlöm!

Pap Gábor Attila vagyok, a sokadik a világhálón és egy másik azok közül aki versek írásával is foglalkozik. Körül-belül 2014 óta. Remélem műveimmel valami plusz értéket tudok teremteni és sok értő olvasóra találhatnak!

Csak a szépet, csak a jót

Egy követ szorítok, mint fogam közt a homok, markomban úgy porlik szét. Nem számít manapság más, csak a jó, csak a szép! Ne is gondolj rám soha, csak ha mosolyt csalok, emlékeimmel arcodra, és nem könnyeket görgetek, hanem boldog pillanatokat! Nem számít mi elmúlt, hogy honnan jöttél, kik indítottak útnak, hogy hányszor bőgtél, a lényeg mit célként elértél. Hogy kik asztalán ehettél, kiknek könyvei tanítottak, hogy az áldozat és kitartás, ha fájdalmas kárhozat, akkor a könnyebb utat válaszd! És ami fáj, olykor nehéz, azt levesd magadról, csak azon az úton járj, amit körülvesz az ösvény. Túl késő, ne bánd! - Élj! Majd lesz aki érzi, mit levetsz magadról, s az koldul belőle magának, mit diktál neki a szükség, érzi majd ő is, mi jó, mi szép.

Ego

Én vagyok a te árnyékod, a méreg a poharadban, a sötét az éjszakáidban, a félelem a lelkedben, az álom, mikor lehunyod szemed.

Nem kiált a szó

Ha az ember szépre vágy, ne adj neki igazságokat. Az igazság rút arcától, eltorzul ő maga is. Ha az ember többre vágy, hagyd hogy több legyen. Tetteivel maga is szembesül, s ha rossz, végérvényesen. Ha az ember nem ember többé, te sem lehetsz más. Kezed épp oly véres ebben, mint mindannyiunké. Nincs oltalom e sokadalomban, és nem mind végzi lakodalomban. De ember az is ki nem szól s nem kér, ki ajkáról nem kiált a szó: Segítség!

Két világ közt

Két világ közé kerültem, mindkettőt ismerem, egyikhez sem húz reményem. Közéjük megnyugodni, így tértem. Sokkolt a hír, hogy nem kellek, mára beletörődtem. Kölcsönös érzés ez, melyet meg nem írt megegyezés fedez. Két világ közt megnyugodtam, nem kérek és nem fogadok el semmit. Nem ígérek, és nem fogadok meg semmit, nem nézek messzebb csak az adott nap végéig. Látom, hogy az egyik világban, kiábrándult lelkek fájón és reszketve vágynak olyas valamire, amit világuk nem ismer. Itt húzódnak határai a két szemlélt világnak. Itt a távoli horizontja a kiábrándultságnak, hol messzebb csak a magamfajta láthat, hisz már kiismertem minden nyűgjét-baját az egymással elhatárolt világnak. Távoli pontja ez mindkettő részétől, hol csak a határtalan magány honos, és a fájdalom, a szürkeség és a monoton kín. Egy érdeme mégis akad: A tudat, mely mind alól felszabadít.

schach matt

Mindegy ki vagy, ki voltál, egy számít: most hová tartasz? De kit ott hagysz, futni hagyod e, vagy levetni magadról, menekülsz, vagy felüdülsz? Vagy mindenhogy is, mindegy is, végül csak elhidegülsz? Nem vár már élet, elveszett a társas bérlet? Mi űz, kihez fűz, éltet? Vagy kiégsz mint a tűz, mire rossz faként tettek, kihűlsz a füsttel eltűnsz. Kiből a jó már rég kiégett, ha újra gyúlnál, már nem lehet, ragyogsz majd mint a gyémánt, mélyen, észrevétlen és árván.

Kulcs

A disztópia ajtaját a káosz lakatjával zárták, kulcsát pedig elrejtették mindannyiunkban.

Reggel van

Mit nekem a boldogság giccstől rózsaszín, vattacukor édes felhőn könnyed áhítata, ha van erősebb a jónál és szebbnél, ha a gyerekkor a felnőttkor önbecsapása, s egyúttal a legnagyobb áldozat, amit ember a jövőjéért hozhat - amikor boldog és gondtalan. De minden szülő fészke kiürül egyszer. Vagy kirepülnek a fiókái, vagy maguk a szülők szállnak túlvilágra. Magatehetetlenül nézzük végig, az élet legősibb törvényei miként aratják az ember nevű búzát s vetik meg szalmájával az új korok Földjét. Akkor lettem én titán ifjú, mint szikrától lobbant csillag gyúl, bevilágítani egész ifjúkorom fénnyel. Hol esett ott szivárvány íve alatt kívántak - a remény szavát nem használta akkor még vágy, s milyen jól esett munka után, vagy hitvesi csókkal nap végén az ágy. Ahogy teltek - múltak korok és eszmék, úgy váltam társadalmunk számkivetettjévé. Elszerettek mást helyettem barátok, hitvesek, maradt az átok miben kiutat szüntelen keresek. Elhulltak könnyeim a kín torkán üvöltve: Segítsetek! Itt hagytak ...

Ál-arcok

Nem mindig az barát aki a legjobban ismer, nem mindig az szeret aki a legkedvesebb hozzád, nem mindig attól kapsz aki a legtöbbet adhatná, és legfőképp nem feltétlen azok ismernek el, akiknek a legtöbbet nyújtottad. Nem mindig a legékesebb kincs a legdrágább, nem mindig az haragszik rád aki sokat vitatkozik. - Mert szinte semmi sem az, aminek látszik! Ha kifordulhatnék magamból, talán az lenne barátom, ki a legjobban ismer, az szeretne engem ki a legkedvesebb hozzám, attól kaphatnék aki a legtöbbet adná, akiknek a legtöbbet nyújtottam elismernének, és az haragudna rám ki legtöbbet vitatkozik velem. Majd rájönnék, hogy a világ őszinte, mert majdnem minden az, aminek látszik. Hogy aki ezt írta, az valójában nem cirkuszban játszik...