Pap Gábor Attila versei

Minden leírt szóval, másodpercek vesznek a cselekvés oltárán, kit érdekel hogy ezzel gyógyítom elmém, vagy lelkem vérző artériáját kötöm el, ezek csak szavak.... Szavakkal pedig csak kommunikálunk, szájról-szájra... így hagyományos. Kit érdekelnek rímbe öntött alliterációk, netán hasonlatok, egyáltalán a költészet.... irodalmi sebek melyből szavak folynak csak. Különben is nem férfi kezébe való az írói toll, az arra való, hogy kiállítsuk a számlát, kitöltsük a csekkeket, ó vagy már arra se. Csak leírjuk nevünk, ha felbélyegezzük a borítékot. Borítékot, amiben bitek futnak, egyik ip-ről a másikra. Borítékot, miben őseink üzenete rejtőzik. Megsárgult papíron elfolyt tinta szárad, és már nem mond semmit az utókornak. De elvesztegetett minden semmibe rohanás, minden gyorséttermi élvezet, aztán eljátsszuk az őszinte részvétet, ki tudja, talán még érzünk is valamit, hogy a mókuskerék fárasztó... A mókuskerék életünk pergő filmkockái, erre születtünk, ezzé váltunk és ekként halunk. Ez hozza a...

Elmentek egymás mellett, no nem ám te meg én, két élet: enyém s tiéd.

Pár leütött zongorabillentyű, hangja lüktet akár szívem egykor, a szerelmes érzések hevében, de már nem számít semmit sem, a kémia teszi a dolgát, halkan csalódok benned is, a film forog tovább. Francia sanzon dallamokká lépdel, pár leütött zongorabillentyű, már véges életem utolsó hangjegyei, kiolvashatók tekintetemből. Messziről súgja a szél, ki voltam egykor, és ki nem leszek sohasem már. A film forog tovább, francia sanzon dallamokká lépdel, pár leütött zongorabillentyű, ki voltam egykor, és ki nem leszek sohasem már. Csak ha elmegyek innen, odakint lesz aki vár rám. Odakint a sötét magány árnyékában, hol kósza csillagok világítanak, a remény fénysugara is elsötétül, pár leütött zongorabillentyű, a film forog tovább, és messziről súgja a szél, ki nem leszek sohasem már. De volt miért érdemes élni mégis, mi nem lányos hiú ábránd, fehér lovon fehér királyfi, nem csókol álmom erdején, se nő se férfi - ördög se Isten, nincs párja a magánynak, de eljő még az ítélet napja: Hol ezek egymá...

Az egyre nagyobb fájdalom, végül csenddé cseperedik, a szavak végső nyugalmára.

Akire felnéztem, összetört mint omló kőfal, hamis bálvány. Már hiába idézem fel újra, nyomai elporladtak mint a hamvak, egy lángoló eszme maradványai. Így csalódunk mind, hogy újra hitet merítsünk, önnön magunk erejéből. Minden holt eszmét, csak saját sikerünk éleszt fel, mi már kizárólag bennünk él. Légy erős mikor meghalsz, mert egyedül jöttél a világra, a tiédre ott belül.