Pap Gábor Attila versei

Open your eyes, keep your mind wise, let you rise.

Kit ismertem mind, szellemek a fejemben, kísértenek ott. Kit ismerek mind, emberek itt mellettem, együtt haladunk.

A tovább éltél nem egyenlő a többet éltél -lel.

Van mélyebb a szónál, az érzés, van mélyebb az érzésnél, az emléked, s van mélyebb az emlékednél, a felejtés.

Mindig mosolygok magamban, mikor valaki életörömmel meséli, hogy érti. Szűk 5 érzékkel és elmével, ugyan mennyit érthetünk, végtelen változókból?

Amikor rájössz, az élet nevű vásznon, nincs visszavonás.

Sárgul egy levél, fák közt társas magányban, tudattalan hull.

Csak azt láthatod, mindegy milyen távcsővel, nézed - a múltat.

Egy cetlin lobog, a tegnap üzenete, ne felejts élni!

Léptek a csendben, szavak a némaságban, őrzik a titkot.

A fák sárguló lombjai közt, átszűrődő naplementében csepergett, édes-keserű íze az Elmúlásnak.

Már egy ideje tart bennem, a visszaszámlálás, ha nem is akként mint terveztem, de elstartolok. Magam mögött hagyva minden elúszott, és elúszandó hajóval, vonattal, és utasaival. Ott fogtok látni ablakaiból, ahogy száguldani kezdek, nagy fénnyel és füstcsóvával, az új világ felé. Míg ég bennem a lázadás, mi kívül csak 36 egész, belül mérhetetlen forró. Átkok és bosszúk hőjében, izzanak gondolataim, rokonszenvesen. Addig azon tűnődöm, milyen békésen, csendben dolgozik a gép - Míg az alkotó pihen, ha egyáltalán pihen - látván közeleg a vég. Majd a vég szavai megszólítanak, titeket utasokat itt a földi utazáson: Kiáltásotok reménytelen és néma lesz, Széth ejtett világotokon. Hanem boldogságtok oly mulandó marad, mint előre megírt jövendőtök. A bal sorsban.

Az egymástól való függés teszi a világ alkotóelemeit egy egésszé.  

Halálom híre lesz legszebb versem számodra, hogy képkeretbe foglalva tudd - legyőztél, mert túléltél - ha csak 1 percig is.

Lelassul benned az élni vágyó iram, szépen kihűl belőled a láng, oly fényes és forró mint a boldog szerelem, még csak a pokol küszöbén lehet, hol vörösen izzanak - bűnök üstjében - a plátóinak maradt vágyak. Hűltével kővé merednek álmok, melyek szívdobogást szőttek a remény napjaiba, s most egyként dermednek törhetetlenné, hogy szobrot állítsanak a boldogságnak - annak, mi másnak jövendő - neked hamis ígéret, mit beváltani kísértve elhoz a pusztítás istene.

Nem emlékszem, felgyújtottam vagy felrobbantak a hidak, amik hozzád is elvezettek. De bárhogy vagyunk én itt - te ott, valahogy már nem is bánjuk, az egónk szigetén.

Ha van Isten - engem Démonnak szántak: Úgyis csak a baj van volt lesz velem - na nem, gyermekként én is ártatlanul kezdtem. Gleccserek közt tört fel vulkán életem, s a fagy a tüzet fordítva sem szerette! Így lettem én, A világ egyszemélyes ellensége! Túlzok? Túl sok? Lapozz - Görgess! S meglátod mennyire kevés mégis: ja bocs, véges. <3

 Az emlékeket ki lehet bontani, de nem lehet feltámadni belőlük!

A tudat a legképlékenyebb világegyetem, egyszerű rá megírni a világmindenséget leíró egyenletet: elhiszed és onnantól úgy lesz. Ha pedig mind elhiszitek, mindegyikőtöknél úgy lesz. Ha nincs tudat, nincs világ. S a világ olyan, amilyenné a tudat teszi.

Mikor kiderül: az állandók is változnak, az igazak sem maradnak igazak többé, hogy elvetve is fordul a kocka, felfeslik minden ismert törvény.

A kiközösítés kertjében, egy virág nő csak: az Én.

99% bizalommal repülni lehet, szárnyalni nem.

Az irigység a legnagyobb elismerés!

Mindenben hittünk, kötetnyi bibliákban, csak egymásban nem.

Csodákkal talán, találkozol majd akkor, ha mélyen hallgatsz. Csönded erős lesz, elhallik kiáltása, hol érsz valamit. Nem leszel viszont, azoknak kik belőled, sikered szívják. Nem emelsz falat, így a sorsuk elébe, mi majd teljesül.

Csak az kortalan, mi jelenben nem dacol, a történéssel!

Az álmoknak megvan az a veszélye, hogy egyszer felébrednek belőlük. --- Az AI hajnala, az emberiség éjszakája... amiben te is csak egy álom leszel.....

Míg beszélsz - vagy csendben. Míg csendben vagy - üvöltsz a leghangosabban.

Tán hiszed, számtalan helyen jártál, mindenhol fogadtak - vagy ha nem, hát így vagy úgy megálltál ott. Szertenéztél és tovább indultál, valahová mindig érkeztél. - El sosem hagytak - azt hiszed ... Majd elém hajított sorsod, vitorládba szelem feszült, elhozott küszöbömig: És ott elszenderült. Nem volt többé fuvallat, mely elvitt volna bárhová. Lelkem szigetén ragadt mindened és nem leltél rajta helyet kincseidnek, hogy elrejtsd előlem. Nincs mi érzésnek láthatatlan és bár van ajtó mely sosem nyílik, te feloldoztad róluk a zárt lakatot. Így minden ajtóm nyitva áll, hogyha bárhová szedelőzködsz, ne csak vissza hanem haza is találj!

Nem akartam meghalni, idő előtt eltűnni, mint hamis ígéret, hogy hazug reménnyel csalódva végül így vigyen el a végzet. Nem akartam elengedni, álmaim mi miatt születtem, s művészetbe temetni vers szavaim, hogy legyen senki aki elolvassa, és még senkibb ki érti. Nem akartam eltorzulni, mivé korunk feszíti az egót, rajta pengeti dallamait, milliók kapzsi vágyai, míg elpattan az utolsó húr is. Nem akartam megöregedni, ilyen áron nem - hogy nem terem már a fű sem, hová lett nem is kérdik. Nem így akartam meghalni.

Világ bohóca, csak addig szórakoztat, míg játszik neked. Kérj és adatik, adj és megkéretik majd, a valós szándék. Kétes bizonyság, mit önzetlen karnyújtás, irányunkba tesz. Csak tragédia, karolja át vállaink, közös erővel.

Ha tükörbe néz, a lelkem nem engem lát, hanem szörnyeket.

Foggal-körömmel, a végső szalmaszálba, mi még boldogít.

Észre sem vesszük, úszunk az óceánban, mi vagyunk cseppje.

Életünk helyett, Isteneket imádunk, feledjük mienk.

Magasan szárnyal, ki elrugaszkodik mind, gátlásaitól.

Már tisztul a kép, látszik sorsomban hitem, rég cserben hagyott.

Lassan - biztosan, A muszáj mint az uszály, viszi terheit.